2011. augusztus 15., hétfő

Tollútépő téli estéken

   Olyan világban élünk, ahol már a párnát is az üzletben vásároljuk meg, és lassan ludak sincsenek már a faluban, amelyeket megtéphetnénk. Nemcsoda hát, hogy mi is csak az Alsósófalva monográfiájából tudjuk, hogy mi is az a tollútépő.

   A fonás mellett a másik jellegzetes téli asszonyi társasmunka a tollfosztás, helyi szóhasználatban a tollútépés. Nagy mennyiségre volt szükség, főleg ott, ahol a lány kelengyéjét, stafírungját készítették. Mivel ez hosszas és unalmas foglalatosság, ezért régebben és napjainkban is közösen, kölcsönös segítséggel végzik tollútépő kalákában.

   A tollútépőket általában a hét második felében, csütörtökön vagy pénteken, esetleg szombaton tartották. Sötétedéskor gyülekeztek az asszonyok. A háziasszony csak annyi kalákást hívott meg, ahányan elfértek a télen is fűtött helyiségben. Serényen dolgozva, egy este 3-4 óra alatt mindenik asszony megtépett egy párnára valót, vagyis kb. egy fél zsáknyi tollat. A tollútépő addig tartott, amíg a teljes tollmennyiséget megtépték. A tollútépő este igen változatos volt, legtöbbször a munkát a csendes beszélgetés töltötte ki vagy a fonóhoz hasonlóan énekelgettek. Jellegzetes tollútépő nóta a következő: 

„Amely lánynak a párnája
Libatollal van töltve
Amely kislány belefekszik
Melyen elalszik benne.
Azért olyan híres
Hires nevezetes a liba
Sok keserű, sok sűrű könnyeket
Leír annak a tolla." 
(Biró Dénesné, Zsuzsa néni). 

   Történeteket, anekdotákat meséltek. Ha több leány gyűlt össze, legények is felkeresték a tollútépőt. Kedvelt szórakozásuk volt a megjátszott tüsszentést, vagy a tollúba fújás, amire a helyiség megtelt tollúval, de nem volt szabad haragudni miatta.

   Szívesen felkeresték a tollútépőket a maszkurák, akiknek leghálásabb közönsége éppen a tollútépők voltak. A munka végeztével a háziasszony főtt kukoricával, édesített asszonypálinkával újabban tésztafélékkel kinálja meg a kalákásokat. Ekkor beszélik meg azt is, hogy kinél tartják a következő tollútépőt.