2012. június 25., hétfő

Hogyan él együtt a székely a vadakkal?


   Amióta csak az Úristen a székelyeket Erdélyországba beléteremtette, azóta vakarhassa a fejét a szegény székely, hogy hogyan jusson dűlőre a vadállatokkal. Hogyan osztozzanak meg ők a föld felett, mert hát kell a föld a földműveléshez. De mint ahogy az embernek is jár  lakhely, úgy az állatnak is, így nagyon sokat el se vehetünk tőlük, mert hát ha sokat veszünk el, akkor dühükbe ők se hagynak élni minket.  
  Aranyszívű ember lévén a székely, sajnálja megölni a vadakat, ezért inkább csak beléjük neveli, hogy arra  a földre, amelyet ő megmível, ne tegyék a lábukat se. Ami felettébb nagy feladat, hisz ők is oda kívánkoznak, ahova nem szabad.
  Nincs ez másképp Alsósófalván se, ahol a derék harmatverők élnek. Nem oktalanul kapták ezt a nevet, ugyanis az alsósófalvi emberek még virradat előtt elindultak kaszálni, és amire a nap első sugarai megcsillantak, akkorra ők már mind leverték lábukkal a harmatot a fűszálakról. Nekik leginkább a vaddisznó neveléssel gyűlt meg a fonni valójuk, ugyanis azok a pityókától kezdve a gabonáig és a kaszálóig mindent feltúrnak csimasszok után kutatva. De végtére ők is belátták, hogy könnyebb ha együtt működnek a szorgos emberekkel, így megkönnyíthetik egymás életét.
  Azért a kedves olvasó, az alsósófalvi határban járván, ne ijedjen meg, ha az egyik-másik bokor alól egy vaddisznó ' Szép napot adjon az Úr '-t köszön, mert a jól nevelt sófalviak erre is megtanították a vaddisznókat.


   Mai kirándulásom alkalmával egy ilyen helyszínt kerestem fel, ahol úgymond a az emberek és az állatok világa találkozik. És ez a képzeletbeli vonal, mintha csak egy világháborús frontvonal lenne, időnként arrább tevődik, hol az emberek, hol az állatok javára. 
  A múlt rendszerben, mert hát így nevezik mifelénk a volt kommunista világot, minden földet kötelezően meg kellett művelni. Ekkoriban az emberi világ határa messze szorította az állatok világát a falutól. Manapság, megint más világ lévén, nincs szükség annyi földre, így most  vadállatoknak kedvez a szerencse. Így örülhetnek a nyúllak, őzek, rókák, farkasok, de meg a medvék is, akik igencsak merész állatok. Volt esett rá, hogy a falu végéig is bejött egy anyamedve a bocsokkal. Az is lehet, hogy megkereszteltetni akarta őket, de az is, hogy eleség után kutatott. 

    

  Az út, amely a természet lágy ölébe vezet, nem igazán nevezhető egyenesnek, de egy-egy helyt akkor is meg kell álljon ez ember egyet nyelni előtte, ha járhatónak akarja nevezni azt. Én mindenesetre jól ismerem. Kisgyermekként én is sokat jártam szénázni 'Rakottyás'-ra vagy a 'Délő'-be. Reggel olyan korán indultunk a mezőre, hogy a vastag öltözéket is felvettem, és mint a hirtelen álmából felköltött macskakölyök, én is reszkettem még a hidegtől és azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Az út gyalogosan 3 óra volt, és végig hágóra kellett menni. De elfáradni se volt szabad nagyon, mert amire a földhöz értünk, akkor a nap már az ég közepén járt, és pihenés nélkül kellett kezdeni a terítésnek, ha még ebédelni is akartunk déli harangszóra.

  
  Azt tartják, hogy a hollók meg a varjak vészhozó madarak. A sófalvi embernek ezek mellett egy harmadik madár is akad, a szarka. Jöttömet már előre jelzi egy-egy bokorból felröppenő szarka, amelyek olyan keservesen cserregnek, minta nyúzni akarnám őket. Hosszú fekete farkukat néha oly szerencsétlenül tartják, hogy a jó ember azt se tudja, hogy repül az a madár vagy épp lezuhanni készül. 
  A kisebb bokorlakó madarak, pedig oly művészi módon lapulnak a bokrokba, várva végzetüket, hogy legjobb akaratom ellenére se tudnék egyet se lefényképezni közülük. Csak a mellettem megmozduló bokrok hangjából tudom, hogy van ott valami.
  A vadméhek és a darazsak nagyon jó barátok, de minden esetre hamar megpróbálnak ők is eltessékelni a fenti képen látható patak közeléből tudatva azt, hogy ez az ők területük. Mielőtt tovább álltam volna, még készítettem pár felvételt a pillangókról, akik szintén a víz miatt vannak itt.



    Alig, hogy tovább indulok, furcsa zajra lettem figyelmes. Egy bokorból jött, de mivel nagyon távol voltam tudtam, hogy nem madár. Lassan lépkedtem abba az irányba. Pár lépés után megértettem, hogy egy vaddisznó akarja közölni velem, hogy ' eddig, s ne tovább! ez az én területem! '. Persze a kíváncsiság akkor és tovább noszogatta volna a lábam, de senki se tudta, hogy hol vagyok, az összes felszerelésem a hátizsákban egy ing, arra az esetre, ha estig se mennék haza, 1,5 liter nap melegítette ivóvíz, és egy bicska. Magyarán se önvédelmi felszerelésem nem volt, sem semmi arra az esetre, ha megsebesülnék, és még csak segítséget sem remélhettem, hisz nem tudták, hogy hol vagyok. 
  Ezért döntöttem úgy, hogy tiszteletbe tartom a vaddisznó akaratát és az erdő felé vettem az irányt. Nem volt szándékon megzavarni az erdő csendjét, de nekem is szükségem volt már egy kis hűsítő árnyékra. És különben is oly gyönyörű madárcsicsergések hallatszodtak ki az erdőből, hogy nem lehet elmenni mellette.


  Végezetül még annyit mondanék el, hogy a székely ember és a vadállatok sose voltak ellenségek. Ha akartak se lehettek volna, hisz minden egyes nap ugyanarra a forrásra járnak, és jártak évszázadok óta inni. És ugyanaz a Kárpátokkal körülvett anyaföld táplálja mind az ember fiát, mint az állatok bocsait, így ők is csak egyazon anya két gyereke.