2012. szeptember 2., vasárnap

Időskorúak napja

   Első gondolatként, engedjék meg, hogy kiemeljem a mai ünnep lényegét. Azt, hogy mit is ünneplünk az Időskorúak napján, miért érdemelték ki minden ember tiszteletét.

 Ha azt mondom, hogy Alsósófalva, akkor mi jut eszünkbe? Ez az a falu, amelyben születtünk, amelyben felnőttünk, ez az a falu, amelyben megtanultunk énekelni és táncolni. Kaptunk egy csodálatos falut, egy csodálatos gyermekkort, szép templomot és iskolát. Nem kellett más településre járni iskolába, utazni esőben-hóban, csak azért, hogy megtanuljunk írni és olvasni. Nem kellett más településre járjunk azért, hogy Isten tanításait meghallgathassuk, és lelkünkbe zárhassuk. Most mindezt a kezünkbe tarthassuk. Ha megfordítjuk ezt a lapot, láthatjuk a falunkat, a templomunkat, és az iskolánkat. Mindezt kaptuk.

 De mindezek mellett feladatot is kaptunk. Azt a feladatot, hogy ápoljuk, és adjuk tovább. Nem elég csak örülni, hogy ez a miénk. Nem elég csak ülni és várni, hogy mindig minden így marad. A világ amelyben élünk folyamatosan változik, és vele változunk mi is. De mi döntünk arról, hogy tovább ápoljuk-e a hagyományainkat, vagy megtagadjuk azokat, megmaradunk-e az Istenbe vetett hitben, vagy azt mondjuk, hogy nekem ez nem kell.

   Olyan feladatot kaptunk, amelyet kötelességünk végrehajtani. Tartozunk ennyivel a nagyszüleinknek, akik sokszor lehetetlen körülmények között is, háborúk viharában, éhségben, nincstelenségben is harcoltak azért, hogy nekünk egy szebb világ jusson, egy könnyebb életünk legyen. De leginkább tartozunk unokáinknak, akik talán még meg se születtek. Tartozunk nekik annyival, hogy megtanítsuk nekik a sóvidéki ember felebaráti szeretetét, azt ahogyan segíti az egyik ember a másikat. Joguk van ismerni népdalainkat, a sóvidéki táncot, különböző ünnepekhez kapcsolt hagyományainkat. És ez mind-mind a mi feladatunk, hogy megtanítsuk nekik.

   Kedves időskorú testvéreink. Innentől átvesszük a stafétabotot, most rajtunk a sor a tenni akarásban. Ha belegondolunk, hogy mi mindent köszönhetünk önöknek, akkor talán nem is tudjuk, hogy mi lenne az igazi módja a köszönet nyilvánításnak. Az Istent arra kérjük, hogy önök ezután békességben és nyugalomban tölthessék mindennapjaikat. Ne kelljen a világ nagy problémái miatt fájjon a fejük, ne kelljen emiatt gyötörjék magukat. És tudjuk, hogy önökben is meg van még a tenni akarás vágya, de higgyék el nekünk, hogy önök kiérdemelték már a csendes mindennapokat.

Kívánjuk, hogy az Isten áldja meg életüket, hogy sokáig és boldogságban élhessenek. És mindenki másnak is erőt, egészséget kívánunk, hogy szívükben örömmel telve végezzék azt a feladatot, amelyet kaptunk.

Örömünkre szolgál, hogy ezúttal nemcsak az interneten keresztül szólhatunk önökhöz. Alsósófalva blogjának szerkesztősége nevében maradunk tisztelettel:

Kacsó Zoltán és Molnár Szabolcs,
2012. 09. 02.