2013. január 23., szerda

Champion Keresztes - Tamási Áron

   Éppen nyáron, ezelőtt két esztendővel egy cikket írtam holmi székely fiúkról, akik már akkor földhöz vertek számtalan nációt. Nevezetesebben két fiúról volt itt szó.
   Az egyik Ambrus Pál, udvarhelyszéki Oláhfaluból.
   A másik Keresztes Lajos, szintén udvarhelyszéki Alsósófalváról.
   Palinak hírét se hallottam azóta, pedig alig húsz esztendejével bajnoka volt akkor pehelysúlyban Magyarországnak. Vártam neki is a hírét, de nem jött. Eltűnt, mint a ködben a hegycsúcs.
   Nálunk nyomorúságnak hívják a ködöt, amelyben székely fiúk és magyar fiúk tűnnek el.
   Sokan.
   Soknál is többen.
   De mindig megmarad egy, hogy hirdesse saját magát, és magán keresztül a fajt, azokat, akik beborulva élnek, vagy elestek otthon és idegenben.
   És most itt van újra ez az Egy, akinek országokon keresztül száll a neve:
   Champion Keresztes.
*
   Amerikából jöttem haza 1926. május végén. Három napot töltöttem Budapesten. Régen nem voltam együtt kedvemre való emberekkel. Székely fiúk után kutattam. S így vetődtem el a Vilmos császár út 55. szám alá. Itt volt és itt van máma is egyik tanyájok. Jórészt diákok és álmodozó nagyhitűek.
   – Szervusz, hogy vagy?
   – Ne is kérdezd!
   De aztán jöttek az emlékek, mint a kacagó virágos leányok. Arcunk kipirult, ereinkben melegebb lett a vér.
   Ebédelni mentünk.
   Néhányan ott ültek már. Egyik zöldségkereskedő kofamódra, a másik villanyoskalauz, a harmadik pincér.    És Istenről beszéltek, aki még mindig nem vette észre a székelyeket.
   S ott ült közöttük egy nyurga, barna arcú, szelíd fiú.
   Bemutatkoztam.
   – Keresztes Laji vagyok – mondta.
   – Hova való, ugyanbiza?
   – Én alsósófalvi, Udvarhelyszék.
   – Akkor szervusz!
  Még egyszer kezet fogtunk.
   Keveset beszélt. Inkább mosolygott, mint egy gyermek. Akkor már Európa bajnoka volt. Csak később tudtam ezt meg. S csodálkoztam is rajta:
   Ilyen szerény, sugár, szinte alázatos fiú, aki olyan naiv, mint egy népdal! Aki még innen van a huszonötön, és diáknak látszik, és szinte vékony, mint akármelyik nyomoru székely!
   Csodálatos! 
   De igaz volt.
   Sőt több igaz máma:
   Világbajnok!
   Alsósófalváról.
*
   Az ő élete is olyan, mint a többi székelyé: áldatlan, árva. Egyszerű, szegény, bajlátott embereket nevezett édesanyának és édesapának. A taníttatása is nehezen ment. Aztán a háború után felkerült Pestre. Sokan szerették, mert érezték benne a székely faj eljövendő dicsőségét. És szerették, mert áldott jó fiú volt, emberszerető, kedves, nem pökhendi, mint sok más.
   Néhányan, akik birkózni látták, csodát meséltek őserejéről, amely sugár s szinte izomtalan, szikár testében volt, és Istennek hála, van.
   – Olyan a küzdelemben – mondták –, mint a vihar: nem nyugszik addig, amíg valaki lábon áll előtte.
   De hiába volt olyan, mint a vihar, mert ott állott egyedül, szegénységben.
   S akiket a földhöz vert, azok sem fizettek neki, hogy élhessen valahogy mégis.
   Később hallottam, hogy valami üzleti vállalkozásba fogott. Félredugott helyen kicsi mészárszéket vállalt, azt hitte, megélhet abból. Telt az idő, s már nem nagyon hitte ezt. Nem vette bé a természet az életnek ezt a módját. Azon jártatta az eszét, hogy eladja azt az egyetlen „bázist” is. S akkor még kevesebbet beszélt. Szinte semmit. Látta, hogy beborul előtte a világ, és nem akart élni tovább: revolvert szerzett, hogy ő meglövi magát.
   Éppen a kilencedik olimpia előtt.
   Valahogy megmentették. És elvitték Amszterdamba.
   S akkor fellobbant még egyszer a székely fiú, és veretlenül állotta végig a világversenyt, mint egy sugár, gyönyörű szálfa abban az országban, amelynek dicsőségére született ő, hogy immár sokáig éljen.

Jegyzet
Champion Keresztes. Keleti Újság 1928. aug. 9. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (176–178.). A lap augusztus 8-i híradása szerint „székely fiú nyerte az amszterdami olimpia első magyar világbajnokságát”. A könnyűsúlyú birkózásban győzött Keresztes Lajos, aki Parajdon született s a háború végén Budapesten telepedett le.



Tamási Áron
Gondolat és árvaság
Esszék, cikkek, útirajzok, riportok 1923–1935