2014. augusztus 31., vasárnap

Nagyapám, Petrás Ferenc emlékére

1945. március 23.-át egy váratlan és nemkívánatos esemény tette örökemlékezetes nappá családunk történetében. Nagyapámat ezen a napon ragadta el a kíméletlen halál családja köréből legszebb férfikorában, mindössze negyvenkét évesen.
A család, a falu a tavaszt, a küszöbön álló húsvéti ünnepeket és talán mindennél jobban, a háború végét várta. A korai húsvét megünneplésének közeledte útra ösztökélte az embereket. Többen is a vásárba készülődtek Marosvásárhelyre. Néhány rokon, szomszéd nagyapámat kérte fel fuvarosnak, aki szívesen vállalkozott az útra. Az újonnan elkészült szekér így kipróbálásra kerülhetett. Édesapám emlékei szerint házőrző kutyájuk az állatok különleges ösztönével érezte meg a küszöbön álló tragédiát. A hűvös márciusi reggelben, az útrakészülődés ideje alatt rendkívüli nyugtalansággal, fájdalmas nyüszítéssel nyargalászott a kertünkből a szomszéd Káli Lajosék tornácába, majd a szekér körül ténykedő nagyapám lába körül ugrált. A kétségbeesetten szűkölő házőrző jószágot mindkét helyről többszörösen elkergették, mint a fontos emberi teendőkben alkalmatlankodót. Figyelemfelkeltő, vészjósló viselkedését nem vették számításba. Ha sejtették volna, hogy a halál árnyéka vetődik útjukra, biztos fontolóra vették volna az utazást. És mennyire másképp alakult volna akkor minden!
A vásárba indulók egymás nyomába szegődő szekérsora Nyárádmagyarósnak tartott. És ott fenn a magyarósi tetőn a kegyetlen végzet egy rejtett akna képében nézett szembe a kiszemelt áldozatokkal. A kb. 50 kilométer távolságra fekvő Marosvásárhelyt, a vásárba igyekvők nem a szokásos úton közelítették meg. A választott útrövidítés térben és időben végzetes tragédiának bizonyult. A márciusvégi hótakaró alig volt olvadóban. Hófehérségével eltakarta, elrejtette az alatta szunnyadó gyilkos fegyvereket, melyeket a németek szórtak el még ősszel a bevonuló orosz katonák megsemmisítésére.
Nagyapám szekere utolsóként zárta a sort, és érdekes módon az előző szekerek egyike sem érintette oly mértékben a rejtőzködő aknát úgy, hogy felrobbanjon. Az aknarobbanás nagyapa szekerének hátsó kerekét érte.
- Az öt ember közül egy maradt életben, Sándor bátyám, aki egy hónapig volt kómában. A másik három ember testét darabokra tépte az akna, köztük az édesapám mögött ülő Káli Lajosnét is – emlékezett fátyolos tekintettel a történtekre édesapám.
- Úgy táncolnak ezek a csikók, hogy segítek megfogni én is a gyeplőt! – ajánlkozott segítségnek a lovak furcsa viselkedéséből rosszat sejtő Sándor bátyánk.
- Ne félj fiam, amíg az én kezemben vannak! Tőlem még ló nem szaladt el! – felelte öntudatosan nagyapám.
- Aztán többre már nem emlékszem - mesélte sokkal később a maradandó rokkantsággal, de sérüléseiből felépült Sándor bátyánk a családnak.

Drága nagyapa, ha sejted volna az elkövetkező pillanatok drámai eseményét, akkor csak egy kicsit, egy egészen kicsit biztos más irányba fordítottad volna a kocsid rúdját, mint ahogy kedvenc, szomorú nótádban volt szokásod énekelni: „Megfordítom kocsim rúdját a kanyargó Szamos mentén”. De nem tudhattad, és a bekövetkező hatalmas robbanás a békés menetből gyászmenetet varázsolt. Családod, családok lelkére sűrű bánatfelhő nehezedett.

Az első döbbenet rémületéből felocsúdó emberek megállították a szekérsort. A vérző szívű, a hosszú háborútól is megviselt közösség az újabb szörnyűség drámájában lehajolt összeszedni a három szerencsétlen ember szanaszét heverő, roncsolt testének véres darabjait. A földi maradványok gondos elhelyezése után, nagyapám sértetlen, de ijedt lovait befogták a szekérbe, s velük szállították haza a halottakat. A lovak a robbanást követően az ijedtségtől előre szaladtak vagy kétszáz métert, majd összebújva megálltak. Csak szelíd nógatással bírták szekérbe fogni a nehezen nyugtatható, remegő lovakat. A szomszéd Káli Lajosné három árva gyereket hagyott férjére. Lajos bá évekkel később megkérte nagyanyám kezét, mint sorstársnak az iszonyú tragédiában. De nagyanyám soha többet nem akart férjhez menni. Még ötven évet élt özvegyen.
A többi szekér a sérülteket bevitte a marosvásárhelyi kórházba. Nagyapámat - bár látszólag semmilyen külső sérülést nem szenvedett -, szintén beszállították a kórházba, Sándor bátyánkkal együtt.
- Másnap édesanyám, Sándor szülei Mihály bátyám és ángyom indulni akartak Vásárhelyre, viszont nem akadt vállalkozó, aki a megrémült, nehezen kezelhető lovakkal menjen, mert igazán csak édesapám tudott velük bánni. Feri és én se mertünk a lovakkal elindulni. Én akkor a tizennégyet, Feri a tizenötöt töltötte be abban az évben – fűzte tovább édesapám a történet fonalát. Végül mégis akadt egy férfi, Káli Káruj személyében, aki felajánlotta segítségét nagyanyámnak. Másnap reggel útnak indultak a kétségbeesett szülők és az aggódó feleség.
- Nem is volt baj velük (a lovakkal), addig, amíg le nem kellett ereszkedni a magyarósi tetőn. Ott csak két lábon jártak, és csak úgy horkoltak. Mikor túlmentek a baleset színhelyén már nem volt baj. Délre megérkeztünk Vásárhelyre. A visszafele úton összeszedtem a gyeplőt, jó erősen tartottam, közéjük suhintottam, és úgy jöttek mind a madarak – adott helyzetjelentést a robbanástól megviselt lovak viselkedéséről Káruj.

Nagyapám már messziről meghallotta érkező lovainak csengettyűjét, és derűsen konstatálta:
- Jönnek a lovaim! - és elébe ment nagyanyámnak, akit házasságuk derekán is fiatalos hévvel szeretett. Súlyos betegsége idején kímélettel bánt vele, elvégezve az „asszonymunkát”. A tőle való búcsúzáskor – mely végsőnek bizonyult - meghagyta, hogy vigyázzon a gyerekekre, nehogy a lovak kárt tegyenek bennük. Talán nem is bánta, hogy az új szekér odalett. Arra gondolhatott, ha egészsége lesz, akkor újabb szekér is lesz.
Nagyanyám látva nagyapám testi épségét - akit az orvosok megfigyelés céljából tartottak vissza a kórházban - nyugodtan indult haza. Azonban mire Marosvásárhelyről hazaért, a gyerekek már értesültek nagyapám halálhíréről. A hihetetlen hírt közlő sürgöny ott remegett a kezükben. Felfoghatatlan, hogy a baleset utáni ép testű, járni tudó, kedélyes nagyapám minő hirtelenséggel halt meg. Nagyapám a nagyanyámmal való találkozás után visszament a kórterembe, és leült az ágy szélére. Hirtelen rosszullét fogta el.
– Adj egy kis vizet, ne haljak meg szomjan! - kérte Sándor édesanyját, aki a kómában fekvő fián csüngött aggódó anyai szeretetének minden fájdalmával. Ángyó sietve indult a szomjúságot oltandó vízért, de mire nagyapámhoz ért már orrán, száján ömlött a vér. Halálát belső vérzés okozta.
Így halt meg az én drága nagyapám, akit soha nem láthattam. Csak a szobám falára kiakasztott fénykép őrzi arcát és alakját meg a róla mesélt történetek keltik életre emlékét. A legnagyobb szükségben, a háború borzalmait követő szörnyű katasztrófában öt gyerek maradt utána árván, a két kamaszodó nagyfiú, a legidősebb tizenöt éves, a legkisebb két éves. A hatodik gyerek, Áronka a harmincas évek végén, két évesen költözött a földi létből az angyalok birodalmába.
            A halálhír hallatán nagyanyám másnap reggel újból útnak indult Vásárhelyre. Végtelenül nehéz útja lehetett.

Így vált a várva várt Úr feltámadásának örömünnepe az érintett családok számára a gyász örök emlékezetében a lélek végtelen fájdalmává. Az értelmetlen háborúkban elesett hősöknek emelt emlékoszlopon a közösség emlékező kegyelete rávéste az égi létbe távozók azon nevét, akiknek ártatlan életét a háborús ellenségnek szánt alattomos harci fegyver oltotta ki. Emlékük legyen áldott, lelkük nyugodjon békében mindörökké.   

Petrás Magda
(A történetet édesapám, Petrás Gergely mesélte el, aki jelenleg Kolozsvárt él és 83 éves)