Szász Imre tanító bácsi és felesége visszaemlékezései

   Falunkban élő nyugdíjas házaspár: id. Szász Imre tanító bácsi, és neje Szász Margit (szül.: Kiss Margit) tanító néni a minap elmesélte, hogy miként zajlott az oktatás évtizedekkel ezelőtt.

   A tanító bácsi Alsósófalván született 1935-ben. Miután kijárta a szülőfaluban a hét osztályt Keresztúron végzett egy négyéves líceumot. Ezt követte a három év katonaság. Minekután leszerelt 1957-től 1961-ig a közigazgatásban dolgozott. Ebben az évben került az alsósófalvi tanügybe egy-négy osztályos tanítóként. A pedagógiai főiskolát később 1964/65-ben végezte el Székelyudvarhelyen. Itt ingyen lakhatott bentlakásban, révén, hogy a költségeket állami ösztöndíjból finanszírozták. A tanító bácsi a bentlakás szigorú szabályairól is beszámolt, kiemelve a napi öt óra szilenciumot.

   A tanító néni Parajdon született 1936-ban. A hét osztály után Székelyudvarhelyen a pedagógiai leányiskolába tanult, amit 1953-ban fejezett be. ’53-tól ’57-ig Szovátán tanított. 1957-ben belépett az alsósófalvi tanügybe egy-négy osztályos tanítóként. De mindemellett a faluba kellett költözzön, mivel az akkori törvény megkövetelte, hogy minden oktató kötelező módon abban a faluban lakjon, ahol tanít. 1960-ban ment férjhez Imre tanító bácsihoz, és 1990-ig, azaz nyugdíjba vonulásig dolgoztak együtt falunk iskolájában.

   Mellettük még nagyon sok kollega kezdte itt a tanítást és több mint 30 évet ledolgozva innen ment nyugdíjba. Ennek köszönhető a nagyon összetartó tantestület. Ugyanakkor a falu népével is szoros kapcsolat alakult ki. Abban az időben úgy tartották, hogy a pedagógus a „falu lámpása”. És így az akkori tanítókra rengeteg feladat hárult. Az iskolai szolgálat mellett sok iskolán kívüli tevékenység ruházódott rájuk. A tanév a diákok számára mindig szeptember 15.-én kezdődött és a három év harmadot végigtanulva mehettek nyári vakációra. Sokkal több gyereket számolhattunk meg akkor, mint napjainkban. 25 - 30 fős létszámú osztályoknak tanítottak, de néhány évben, amikor 44-et is meghaladta a diákok száma párhuzamos osztályokat indítottak. Ebben az esetben oszthatták kétfelé. A 60-as években körülbelül 200 tanuló járt iskolába. De mégis rend és fegyelem jellemezte a mindennapokat. Minden reggel kettős sorba álltak osztályonként a gyerekek, és soronként vonultak be az osztályba, ugyanígy minden szünetről. Minden nap az oktatók szolgálatosságot vállaltak, természetesen szerre-szerre, és az illető személy a szünetet a gyerekek közt töltötte, fegyelmezte őket, és ő irányította a ki-be csengetést. Arra is odafigyelt a szolgálatos tanár, hogy tiszta cipővel lépjenek be az iskolába.

   Egy-négy osztályban az órarend a következő tantárgyakból állt: román, magyar, számtan, kézimunka, szépírás, testnevelés, természetismeret, történelem, földrajz, ének. A szépírásra és helyesírásra nagy hangsúlyt fektettek. Kézimunka órán a fiúkat faragni, a lányokat pedig varrni tanították. Mindenki egy minta kendőre varrhatott. Énekóra heti egy, testnevelés heti két órában zajlott. A legrosszabb jegy négyes, a legjobb pedig tízes lehetett. A szombati nap is az oktatással telt el, de még a vasárnapi foglalkozást is kötelezték 9-től 12-ig. Ez többnyire játék vagy énektanulásból állt. Az oktatók minden órára a tananyagból előre vázlatot kellett írjanak, ami alapján tanítottak. A szemléltető eszközöket többnyire saját kezűleg készítették. Kevés segédeszközzel rendelkezett az iskola. A felmérőket a diákok részére indigóval sokszorosították. Az iskola diavetítőjén szemléltettek bizonyos tantárgyakkal kapcsolatos képeket. Ami egy akkori gyerek számára igen csak nagy élményt jelentett. Az alsó tagozatos diákok megrendelhették a „Napsugár”, a felső tagozatosok a „Jó barát” című gyerekfolyóiratot, amely lapokba megjelentek a tanulók által beküldött rajzok, versikék, mesék, keresztrejtvények. Néha még nyert is egy-egy diák ezekkel a beküldött anyaggal. A diákok részére minden évben szerveztek természetbeli sétákat, városnéző, gyárlátogató kirándulásokat. Ezenkívül minden nyári vakációban minden osztályból kellett menjen egy két diák pionírtáborba; a gyerekek a tanulás mellett részt kellett vegyenek hazafias munkában is. Kellett gyűjteni gyógynövényeket, hecserlit, ócskavasat, papírt, üveget. Nyáron beosztva jártak az iskolába selyemhernyókat gondozni, mivel évekig tenyésztették az iskolában a selyemhernyókat. A tanítók délutánonként megsegítő órákat tartottak a gyengébb tanulók részére. A szülőértekezletet az esti órákban tartották. A pedagógusoknak kötelező módon jártak család látogatni, és családlátogatási füzetet vezettek. Ezen alkalmakon megbeszélhette a tanító a szülőkkel a fennálló problémákat, és megismerte a diák családi helyzetét. A szülők általában készségesen segítettek az iskola körüli munkában, mint például favágás, különböző javítások, ahol a tanító a szülőkkel együtt dolgozott. Az oktatóknak kellett járni pedagógiai körökre tapasztalatcsere céljából. Nyári vakációban különböző tanfolyamokon (többnyire román) és öt évenként tovább képzőkön vettek részt.

   És, hogy mennyire tekinthetjük széleskörűnek az akkori iskolán kívüli programokat? Kötelezték a politikai körökön való részvételt, ahol jegyzetet kellett készíteni a napi témáról. Minden tanerő kulturális tevékenységeken vett részt. Ezeknek a munkák népnevelő jelleggel bírtak, és a felnőttek felé irányultak. Mindenki kapott saját beosztást: színjátszó -, agitációs brigád -, tánccsoport -, zenekar -, nők órája -, faliújság felelős. A falu felnőtt színjátszó csoportja vendég szerepelni jártak egy-egy betanult színdarabbal. Valamikor még lámpafény mellett tanulták a szerepeket. De ez sem akadályozta a lelkesedést. A tánccsoport és a zenekar versenyeken is fellépett és nem egyszer díjjal tért haza. A nők óráját heti egy este a kultúrotthonban tartották, ahol a nők kézimunkázással töltötték az időt, de ugyanakkor különböző előadásokat hallgathattak meg nevelésről, tudományról, egészségügyről, a nagyvilág híreiről. A faliújság felelős minden héten ki kellett tűzze a központi szobor elején elhelyezett táblára a friss hírekről írt cikket, vagy esetleg karikatúrás rajzot. A falu több pontján jelszavas táblákat lehetett találni, ami egy pirosra festett deszkából állt, és a tanítók erre hetente fel kellett krétával írják a rajoni pártbizottság által kiküldött jelszót, amelyek többnyire mozgósító jelleggel szolgáltak. A példa kedvéért megemlíteném az „idejében végezd el az őszi vetést”. Továbbá agrotechnikai kört kellett vezetni. A kollektív alakulás előtt kellett járni a faluba és szervezni a társas gazdaságot. Utána meg buzdítani kellett a népet a kollektívbe való beállásra. Amikor a falu villamosítására került sor, kellett házalni és begyűjteni az „önkéntes hozzájárulásnak” nevezett, de kiszabott összeget, amiből a közhálózatot finanszírozták. Ez is elég nehézkes feladatnak tűnt, révén, hogy sokan nem is akartak villanyt, arra hivatkozva, hogy nekik jó a petróleumlámpa is. Ezek a hivatalból kirótt feladatok mind önkéntes munkákként szerepeltek, amiért senki nem fizetett. A tanító bácsira hosszú évekig kultúr igazgatóként is tekinthettünk. Itt is napi programot kellett vezetni és mindig mindenről elszámolni. Szavai szerint nem könnyű ennyi önkéntes munkát végezni az iskolai tevékenység mellett, de mégis odaadóan lelkiismeretesen végezték több mint harminc éven át.

   Arra a kérdésemre, hogy mit üzennek a mai tanulók számára, a tanító néni válasza: „Tanulj, hogy taníthass!”; a tanító bácsi szavai pedig „A diákélet a legszebb a világon!”.