Az alsósófalvi felekezeti iskola ügyét az állami iskola jelenléte nehezítette. Az 1922. július 9-én tartott presbiteri gyűlés jegyzőkönyvében ezért érdekes helyzettel szembesülünk. Tudniillik Szegedi Károly, az egyházközség 1921 novemberében megválasztott kántora állami iskolai tanító volt. Ezt az állapotot, azonban sokáig nem lehetett fenntartani. A presbitérium két tagja – Szász Dénes és Szabó János – kijelentette, hogy a református iskola további fenntartása szorosan összefonódik a kántorság kérdésével, ezért a fennálló „kettősséget” külön kell választani. Mivel a kántortanító nyugdíjazás előtt állt, azt javasolták, hogy a presbitérium egyelőre a „régi állapot fenntartása mellett foglaljon ál lást.” Szegedi Károly tehát az 1921. január 1-i gyűlésen meghatározott javadalmazásért végezze tovább feladatát, s a presbitérium csupán nyugdíjazása után tisztázza a kántortanítói kérdést. Szász Dénes presbiter ugyanakkor a református iskola további fenntartását is kétségesnek tartotta. Azzal érvelt, hogy értesülése szerint ott ahol állami iskolák léteznek, az állam nem fogja segélyben részesíteni a felekezeti iskolákat, vagy csak úgy, hogy ha a tanítói fizetések felét maguk az egyházközségek fizetik. A presbitérium többsége viszont határozottan kijelentette, hogy a felekezeti iskoláról nem akar lemondani, de „régi szolgáját, Szegedi Károlyt sem akarná elvetni”, így 1922. szeptember 22-ig a kántortanító kérdését megoldottnak tekintette. E határozatnak megfelelően Szegedi Károly valószínűleg mindkét iskolában tovább taníthatott. Az 1922/23. tanévtől a kántortanítói feladatokat Turóczy Árpád látta el.
Az új iskolafenntartói díjazással a presbitérium már 1922-ben szembesült. A július 9-i gyűlésen, az állam által megszabott 5%-os iskolai pótadó fizetése váltott ki heves ellenállást, majd 1923 januárjában az egyetemes egyházi adó kérdése is terítékre került. Az egyházmegye lelkészei számára 1922. január 9-én, Székelyudvarhelyen szervezett tájékoztató gyűlésen elhangzottakat dr. Nagy Gyula lelkészelnök a 14-i presbiteri gyűlésen ismertette. A lelkész felhívta a presbitérium figyelmét, hogy a „magasztos célt” kellő körültekintéssel kezelje, s a kiérkező propagandabizottságot megfelelőképpen fogadja. A presbitérium döntése értelmében a bizottságot előbb szűkebb körű találkozó keretén belül hallgatják meg, s csak ezt követően fogják az adó kérdését az egyközség hívei elé tárni. Ezzel a döntéssel a presbitérium a maga kezében kívánta tartani az adó ügyének helyi megoldását. Ugyanakkor a főhatósági rendelettel össze nem egyeztethető határozatot hozott, amelynek azonnali visszavonását az egyházmegyei tanács a 166. sz. határozatában kérte. Az egyházmegyei döntés érzékenyen érinthette a presbitériumot, hiszen július 16-án a helyszínre kiszállt adókivető bizottság tagjait (Kiss Istvánt és Szabó Albertet) csupán a lelkész és a tanító fogadta. A Kecsedről kiküldött bizottság előtt a lelkész kijelentette, hogy az egyetemes adót a presbitérium nem vetette ki, de arra az előkészületeket megtette. Tekintve, hogy a régi egyházi adófizetési rendszer jól működött, a presbiterek javaslatára a lelkész az egyetemes adó esetében is ennek alkalmazását kérte, amit a bizottság el is fogadott. Eszerint az adófizetőket öt fizetési osztályba sorolták. Az első négy kategóriába tartozók családonként, évi 180 és 50 lej közötti összeget fizettek, míg az V. kategóriába tartozó osporások 9 lejes összeggel adóztak. A lelkésznek – kategórián kívül 193 lejes összeget kellett fizetnie. Az egyházközség 1771 fős lélekszámát tekintve az iskolafenntartói járulék 40500 lejt tett ki, amiből 12630 lej levonható volt. Ezt, a terményből és más szolgáltatásokból befolyó összeget az Igazgatótanács már korábban jóváhagyta. Az egyetemes adó kivetésének módja, illetve összege tisztázódott ugyan, de annak gyakorlatba ültetése már nehezebb feladatnak bizonyult.
A presbitérium egy része az ügytől továbbra is elhatárolódott. A bizottsággal történt egyeztetésről beszámolni kívánó lelkész, a presbiterek távolmaradása miatt, a július 28-i gyűlést berekesztette. Az újabb találkozóra augusztus 5-én került sor. Ezen a gyűlésen több presbiter az adózás elleni véleményének adott hangot. Cseke Sándor azt javasolta, hogy a meghatározott igen magas adóösszeg ellen a presbitérium nyújtson be fellebbezést az egyházmegyei bírósághoz. Ugyanakkor kijelentette, hogy az agrárreform miatt is az egyházközség igen súlyos anyagi helyzetben van, s bár a református iskola ügyét továbbra is szívén hordozza, erőn felüli megterhelést nem bír elviselni. Arra kérte a presbitériumot, hogy az adókategóriák összegét 40 (I. osztály) és 4 lej (osporások) közé csökkentse le. A presbitérium a döntést – a lelkész és a tanító kivételével – egyöntetűen elfogadta. Mivel a főhatósági rendelet egyértelműen kimondta, hogy ilyen jellegű döntések meghozatala nem tartozik a presbitérium jogkörébe, a presbitériumi határozatot az egyházmegye nem fogadta el. Ellenlépésként a presbitérium az adókivetést a továbbiakban is elodázta. A kérdés legközelebb az 1924. évi generális vizitáció alkalmával került újra előtérbe.
1924. augusztus 30-án Nagy Károly püspök a kerületi és az egyházmegyei vezetők kíséretében látogatott el Alsósófalvára. A küldöttséget pompás keretek között (A településre érkező küldöttséget az egresi malmok felett lovas bandérium fogadta. A település bejáratánál díszkapu volt felállítva, s az alatta áthaladók előtt a közösség díszlövéssel tisztelgett. A díszkapunál felsorakozott fiatal lányok nevében Bíró Rózsika virágcsokorral ajándékozta meg a püspököt.) fogadó közösség nevében felszólaló dr. Nagy Gyula lelkész kihangsúlyozta, hogy „e látogatástól biztatást és serkentést várnak a mutatkozó bajok orvoslására.” A következő napon tartott értekezleten a küldöttség szomorúan vette tudomásul, hogy a hívek – a lelkész és a tanító kivételével – egyházi adót eddig nem fizettek, az iskola fenntartásához csupán 69–69 véka búzával, 70 terű fával, illetve minden major egy fél sajttal járult hozzá. Ilyen körülmények között az iskolát nehezen lehetett működtetni, annál is inkább, hogy az egyház által bérelt épület sem volt a célnak megfelelő. A lelkész beszámolóját követően a püspök határozottan kijelentette, hogy az egyházi adót híveknek kötelező módon fizetniük kell, hiszen mindenkire nézve szégyen volna, ha azt az állami hatóságokkal kellene behajtatni, vagy ha a hívek elveszítenék egyházi választói jogukat. Az adózás mellett a püspök az alsósófalviak másik érzékeny pontjára, a lelkész fizetésére is rátapintott. Véleménye szerint ennek alacsony volta lehet az egyházközségen belül tapasztalható gyakori lelkészcserék egyik kiváltó oka. Az áldozatvállalásra buzdító püspök előtt a presbitérium ígéretet tett a hibák kiküszöbölésére.
A püspöki „beavatkozásnak” azonban nem volt közvetlen eredménye, hiszen az 1925. november 15-i gyűlés jegyzőkönyve szerint újabb esperesi felszólításra volt szükség ahhoz, hogy az ügy végre előrelendüljön. A gyűlés résztvevői, hosszas viták után úgy döntöttek, hogy tíztagú bizottságot fognak megbízni azzal, hogy november 17-ig az 1923., 1924. és 1925. évi adót kivesse. A hívek eddigi álláspontját ismerve nem vagyunk meggyőződve arról, hogy az egyetemes adó fizetése a meghatározott feltételek között végbement. Erre enged következtetni az is, hogy 1927-ben a presbitérium elemi csapásokra hivatkozva kéri az egyházmegyét, hogy a károk kiküszöbölésére költött mintegy 70000 lejnyi összeget egyházi adóként könyvelje el, s az adó beszedését ebben az évben engedje el.
U.i. érdemes tovább olvasni a fenti linken a Sóvidék többi településeinek a problémáit is.
