4. Hullócsillag Íjászverseny

   Az alsósófalvi Szirtisas Íjász Sportklub szeretettel vár mindenkit az éves rendezvénysorozatuk legnagyobb versenyére, az immár negyedik alkalommal megrendezendő Hullócsillag Íjászversenyre.

Minden részlet a Facebook eseménynél: Stea Căzătoare 4. Hullócsillag Íjászverseny

IX Nemzetközi Néptánctalálkozó Alsósófalván

Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 2. rész

– Adj egy kis vizet, ne haljak meg szomjan! - kérte Sándor édesanyját, aki a kómában fekvő fián csüngött aggódó anyai szeretetének minden fájdalmával. Ángyó sietve indult a szomjúságot oltandó vízért, de mire nagyapámhoz ért már orrán, száján ömlött a vér. Halálát belső vérzés okozta.

Így halt meg az én drága nagyapám, akit soha nem láthattam. Csak a szobám falára kiakasztott fénykép őrzi arcát és alakját meg a róla mesélt történetek keltik életre emlékét. A legnagyobb szükségben, a háború borzalmait követő szörnyű katasztrófában öt gyerek maradt utána árván, a két kamaszodó nagyfiú, a legidősebb tizenöt éves, a legkisebb kétéves. A hatodik gyerek, Áronka a harmincas évek végén, kétévesen költözött a földi létből az angyalok birodalmába.

A halálhír hallatán nagyanyám másnap reggel újból útnak indult Vásárhelyre. Végtelenül nehéz útja lehetett.

Így vált a várva várt Úr feltámadásának örömünnepe az érintett családok számára a gyász örök emlékezetében a lélek végtelen fájdalmává. Az értelmetlen háborúkban elesett hősöknek, a falu központjában emelt emlékoszlopon a közösség emlékező kegyelete rávéste az égi létbe távozók azon nevét is, akiknek ártatlan életét a háborús ellenségnek szánt alattomos fegyver oltotta ki. Emlékük legyen áldott, lelkük nyugodjon békében mindörökké.

Nagyapám örökölt családi mesterségét illetően major volt - ami saját és közösségi tulajdonú törzsjuhászatot jelentett -, egy rendkívül szorgalmas és becsületes ember. Ezt a páratlan szorgalmat nemcsak gyerekei, unokái, hanem dédunokája génjeibe is átörökítette. Mindemellett, mérték felett szigorú, aki katonai fegyelmet követelt nemcsak magától, hanem fiaitól is. Apa számtalanszor mesélte el azt a felejthetetlen történetet, amikor pontatlanságáért szigorú büntetést kapott nagyapámtól.

Az eset húsvét hétfőjén történt. Tizenkét éves lehetett, amikor a megbeszéltek szerint délután öt órakor Parajdon kellett volna nagyapámmal találkoznia, akinek valószínű, hogy fontos dolga akadt a községben – többek közt két húgát a hervadástól megkímélendő locsolás -, és már délelőtt elindult a lovakkal. Hogy miért kellett apának nagyapával találkozni, az a történetből nem derült ki, de azt hiszem, ez a történet szempontjából nem is fontos. Édesapám figyelmét teljesen lekötötte az ünnepi locsolkodás, meg a frontról hazaérkezett katonákkal való beszélgetés. A délutáni öt óra távolinak tűnt. Mire észbekapott, és legyalogolt Parajdra, már hat óra is régen elmúlt. Először a vasútállomás mellett lakó Lidi nénjéhez ugrott be, de nagyapámat már nem találta ott.

– Juliskánál keresd, mert odament – és édesapám indult nyomban Juliska nénjéhez. Ahogy betért a piacra, már meghallotta a lovak csengettyűjét, aztán nagyapám alakját látta előszigorodni a bakról.

- Mi van öreg, most jössz? Mit mondtam, hány órakor legyél itt? No, majd beszélgetünk odahaza!

Ezzel a lovak közé csapva otthagyta apát Parajdon. Mire apa hazagyalogolt, a család már lefeküdt.

- Mikor megérkeztem, édesanyám felkelt, és a takarékra állított lámpát (petróleumlámpa) felhúzta – mesélte tovább apa -, mikorra levetkőztem volna, hogy lefeküdjek, édesapám kikelt az ágyból, és mintha folytatta volna a Parajdon félbehagyott mondatot:

- Megjöttél, öreg? Mit mondtam, mikor találkozunk? Egyet tanulj meg, máskor, amikor azt mondom, hogy ekkor és ekkor valahol ott légy, akkor ott legyél időben! – mennydörgött az apai szigor.

Ezután nagyapám -, aki nem volt túl magas ember, de annál erősebb, tetőtől talpig csupa feszülő izomköteg, bazalt keménységű mellkassal, széles vállakkal, melyet a reggeltől estig tartó kemény, fáradságos, verejtékes fizikai munka acélozott meg – fél kézzel megragadta apát, felemelte, és úgy vágta be Feri bátyám mellé az ágyba, hogy az ágy beszakadt alattuk. Nagyanyám féltő jósággal jegyezte meg:

- Azért osztán nem kell megölni azt a gyermeket!

- Úgy megvert - mesélte apa -, és hangjából nem érzek ki szemrehányást, inkább mélységes szeretetet a túl fiatalon eltávozott apa iránt, akire, annyira, de annyira szüksége lett volna a gyerekeknek, a családnak -, hogy azt soha az életben nem felejtem el. Nem lehetett vele gatyázni. Az iskolában, ha rossz fát tettünk a tűzre, és megvertek, nem mertük megmondani, mert otthon is kaptunk ráadást. Abban az időben, az iskolában a helytelenkedést, fegyelmezetlenséget keményen büntették. Fenyítőeszközként szolgáló nádpálcával vertek a csintalan gyerekek ülepére. Ha a szép szó nem, a nádpálca biztosan eredményesnek bizonyult.

A pontosság fegyelme annyira végigkísérte egész családunk életét, hogy a kérdéses időben inkább hamarabb ott voltunk, bárhová kellett menni. Ezen oknál fogva soha nem tudtam mások késését tolerálni.

Apa emlékeiből szívesen idézek egy meghatóan szép történetet a lovaikról, amely már nagyapám halála után esett meg.

- Tizenhat éves lehettem, és fáért mentem a lovakkal a Küsmödi kő alá. Már késő délután volt, mire kiértem. Az előkészített fát, amit már azelőtt való napokban felvágtunk, csak fel kellett raknom a szekérre. Ekkora mennyiségű fát kétszer szoktunk kihozni a dombra, de mivel későre járt az idő, én mind felpakoltam a szekérre, és elindultam a lovakkal, Bandival meg Csillaggal. Útközben egy patakon kellett átkelnem, de a szekér egyik kereke besüllyedt. Hiába nógattam a lovakat, nem húztak. Közéjük csattintottam az ostorral, azonban ezzel csak rosszabbat tettem, mert nem húztak egyszerre, egyik előre, másik hátra. Már éjjel tizenegy óra lehetett, teljes sötétség, még holdvilág se, hogy valamennyire látni lehessen. Nem tudtam mitévő legyek, lepakoljam a rengeteg fát, hogy így a besüllyedt szekeret könnyebben ki tudják húzni a lovak, vagy az egyik lóval elmenjek, és reggel majd lóháton visszajőve kihúzatom a szekeret? Némi töprengés után az utóbbi mellett döntöttem. Az egyik lovat kifogtam, és hazalovagoltam. Éjjel egy óra körül lehetett mire hazaértem. Bevittem a lovat az istállóba, és lefeküdtem. Hajnal fele azt mondja édesanyám:

- Nyerít a ló a kapuban.

- Nyerít, amelyik a pajtában van.

- Nyerít a ló a kapuban – ismételte meg nyomatékosan édesanyám.

Az lehetetlen. Vajon valaki arra járt volna, és levette volna a lóról az istrángot, mert én azt rajta hagytam, igaz a gyeplőszárat kiakasztottam - gondoltam magamban. Édesanyám felkelt, kiment a kapuba, és a ló ott állt a szekér teljes rakományával együtt.

Csillag egyedül vonta ki a patakba süllyedt szekeret. A fával kétszeresen megrakott terhét olyan helyeken húzta, vontatta haza, ahol nappal és felügyelet mellett is veszélyes az út, mert néhol annyira lejtős, hogy kerékkötőt kellett alkalmazni. Egyetlen darab fa nem hiányzott a szekérről.

Drága Csillag! Én most gondolatban átölelem a nyakad, megsimogatom a sörényed, és kockacukorral jutalmazom bátorságod, páratlan hőstettedet. Örök emlék legyél a csodálatos állati tettek oltárán. Béke poraidra akárhol vagy! Ismeretlenül is nagyon szeretlek.

- Nagyon okos állat a ló – magyarázta apa tovább. Ez a nemes állat éjjel rendkívül fél egyedül, és ez megtöbbszörözi erejét. Amúgy nagyon ijedős, hátulról nem szabad megközelíteni, csak, ha szólsz hozzá. Néha még a madár hirtelen felröppenése is megijeszti. Azt is megfigyeltem, hogy szürkületkor nem kell hajtani, mert úgy száguld haza, mint a villám. Ha éjszaka kimentünk a határba, és ott aludtunk, akkor a tűz mellett az ember közelében maradt. Amint megvirradt, már bátran távolodott el tőlünk. Ha bántod, csak bajod van vele. Nem szabad bántani, jól kell tartani, és akkor úgy húz, úgy repül, mint a madár.

Minő nagy bölcsesség! És ehhez nem szükséges filozófiai könyveket olvasni. Csak nyitott szem, megfigyelés és következtetés. A szeretetteli bánásmód embernek, állatnak szárnyakat ad. Csillag, ez a nemesszívű állat, miután nagyanyám szükségből egy távoli faluba eladta, alkalomadtán mikor „kötöttségeiből” kiszabadult, hazament. Sajnos vissza kellett vinni őt új gazdájához, akik a későbbiekben nagyon vigyáztak a „szabadságára”.

Ősidőktől kezdve a földművelő ember minden tárgyi és élő vagyonával megfontoltan bánt el, mindkettőt megbecsülte. A munkaeszközként használt igásállatok emberi bánásmódban, gondviselésben részesültek, hisz odaadó társnak bizonyultak a mindennapi kenyér megteremtésének verejtékes munkájában. Az állatokkal való emberséges bánásmódra példa a szomszéd bivalyok viselkedésének története, akik, csak a gyermek Katicának voltak hajlandók tejet adni. Amikor két napra elment otthonról, a félelmetes, nagytestű és köztudottan makacs bivalyokat nemhogy megfejni, de még megközelíteni se lehetett. A kislány hazaérkezésekor az állatok újból kezes bárányokká váltak, és tették a kötelességüket. A rejtély oka, hogy a kis Katica, fejés közben énekelgetett, így a behemót bivalyok a tejadás pillanatában hozzászoktak az e fajta vidámsághoz.

Az állati furfang példás esete - a családi kecskeállományt gazdagító – egy furcsa szerzetű kecske viselkedése. Amint megjelentek a gombák a mezőn, ez a bolond jószág este nem tért haza a nyájjal, hanem a legelőn maradt „gombászni”, kedvenc eledelét lakmározni. Különcködése bosszantotta a családot, mert az általa szolgáltatott tejadag kimaradása csökkentette a belőle készült sajt mennyiségét. Mivel az eset, több egymást követő napon is megismétlődött, a család elhatározta, túljár a kecske eszén. Következményképp kolomp került a nyakára. Azonban ez sem jelentett akadályt ínyenc eledele megszerzésében. Mielőtt a csorda hazaindult volna, kecskekoma annyira megfeszítette a nyakát, hogy a kolomp csendben maradt, ő maga pedig a magas fűben láthatatlanul elhasalt. Addig maradt ebben a szokatlan testhelyzetben, amíg a nyáj elvonult. Torkosságának azonban ára volt. A tőgyekben felgyülemlő tej feszítése kegyetlen fájdalommal járt. Hogy szenvedésén enyhítsen, valami hihetetlen nyaktekerő mutatvánnyal, szájával elérte tőgyét, és amennyire lehetett kiszívta a benne összegyűlt tejet. A család végül nem tehetett mást, mint elfogadta az eszes kecske hóbortját.

Életem megvalósulatlan álma egy olyan természetközeli, kertes családi ház, melynek verandája az éltető nap sugaraiban tündököl. Vágyálommá vált a régi ház karbantartása, megőrzése, mely nagyanyám halála után gazdátlanul várt egy jobb sorsra, pedig hány nyarat szerettem volna ott tölteni csendben, békében, nyugalomban. Azonban a nagyszülői háznak és kertnek lassú pusztulását a megsemmisülés követte. Hogy minderről miként vélekedhet a ház mögötti körtefa alatt nyugvó két Lidi mami, csak sejteni vélem. Valószínű ugyanazt, amit apa gyerekkori emlékeiből egy óvodában tanult vers sorait idézve mondott nekem, amikor a ház eladására gondoltak. Pósa Lajos Anyám intése című verse az ősi földhöz való ragaszkodás kiirthatatlan érzésének megőrzéséről szól:

„El ne add az ősi házat,

El ne add az ősi telket,

Hol a csűrön késő őszig

Gólyamadár kelepelget.

Ha elfáradsz a világban:

Gyere haza megpihenni,

Az öreg fák árnyékában

Szép időkre emlékezni.

Rád nevet, mint hajdanában,

A cseresznye, piros alma;

Gyermek leszel újra fiam,

S belefogsz egy dalba.

Szántófölded kenyeret ád,

Az a föld jó kalásztermő!

Friss vizet a csörgő patak

Tüzelőnek fát az erdő.

Gyümölcsfáid oltogatod,

Tisztogatod, nyesegeted,

Ablak alatt a kis kertben

Az utakat rendezgeted.

El-elsétálsz a mosolygó,

Virágok közt andalogva…

Úgy-e fiam hozol majd ki

Egy-egy szálat a síromra?

El ne add az ősi házat,

El ne add az ősi telket,

Hol a csűrön késő őszig

Gólyamadár kelepelget.”

Sem magyarázkodást, sem mentegetőzést nem írok le mindarról, hogy e többtényezős rendszerben mi vezetett el annak pusztulásához, amit talán én szerettem és értékeltem a legjobban. Legyenek bármilyenek a társadalmi, szociális körülményeink, nehézségeink, amelyek bár leginkább a széthúzást, elidegenedést, szétszórást segítették és segítik elő köreinkben a történelmi idők hosszú során, akkor sem tehetünk engedményeket ősi múltunk, önmagunk felszámolására. Erre intő tanulság lehetne a mi esetünk. Amióta mindaz, ami örökre megsemmisült és eltűnt, azóta a lelkem – bár oszthatatlan – összetört. Egy darabkája ott maradt az ősök elporladt csontjai mellett, szüntelen az ősi földön vánszorogva, a múlt hűlt helyén keseregve. Mindennapi imám ezért nem lehet más, mint őseim földjéért Végh Antal csodálatosan megható soraival imádkozni:

„Uramisten, ne engedd leverni Gyímes szárnyaid oltalma alá igyekvő faluvégi kis házainak eresze alól a fecskefészkeket. Uram, ne engedj farkascsordákat a Hargitán legelésző nyájak nyakára, ne hagyd, hogy elvesszen az utolsó kolompszó is. Ígérd meg, Uram, hogy megőrzöd a Csíki-havasok friss, tiszta lélegzetvételét is, ha már arra jársz. Ha jártál valaha is Székelyföld apró falucskáinak százados és fehér, konok és vihart álló piciny templomaiban, ha hallgattad valaha is a Nyikó és a Nyárád vizeinek suttogó, félve, bujkálva mondott imádságszavait, ha hozzád is elfolydogáltak már a Kis-Küküllő és a Hideg-Szamos, a Tatros és az Olt vizeinek könnyel kevert cseppjei, akkor most nem lehetsz szűkmarkú, akkor most nem tagadhatod meg Oltalmazó Kezed simogatását Erdély verejtékező homlokán. És akik ott maradnak, Uram azokra vigyázz a legféltőbb gondoskodással. Szabadítsd meg Erdély cudar gályáinak minden rabját, Uramisten!”¹

1 Végh Antal: Egy hitetlen imája (részlet)


Budapest, 2019.05.07. Petrás Magda
Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 1. rész

Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 1. rész

Életünk során az idő múlása sok mindent megváltoztat bennünk, körülöttünk, de egyet nem tud, a szülőföld, az őseink iránti szeretetet, tiszteletet. Ezzel az írással szeretnék emléket állítani és megőrizni édesapám falujáról, őseimről rám maradt történeteket. Szükségünk van múltunk megmaradt emlékeire, hogy erőt adjon, hogy a jelenben és a jövőben élni segítsen. Életem során ebből az ősi múltból tudtam erőt meríteni, amikor úgy éreztem nincs tovább, abból az erőből, amit Benedek Elek „őserőnek” nevezett: „Mi az őserő? – kérdi. Testnek és léleknek az az ereje, mely évszázadok óta porladozó ősök porából sarjadozik, s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, sorsnak zordságával dacoló. Romlott vért mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tűzokádó.”

A régi székelyek azt tartják, hogy az igaz embernek hét felmenőjét kell ismerni. Napjainkban a legtöbb ember legjobb esetben is a nagyszüleit ismeri, régi időkről nem sokat tud. Ezért írom a család történetét, hogy az utánam jövő nemzedék megismerje, nemcsak múltba merült világunkat, hanem saját gyökereit is, amelyet elfeledni vétkes cselekedet. Gyökereinkhez való örök hűség Isten adta követelmény, nemzeti, családi kötelezettség.

Gyermekkoromban azon ritka alkalmakkor, amikor a vakációt drága nagymamámnál tölthettem a nyári napsütésben élvezettel nyújtóztam végig a kerti fűben. Néztem a könnyű bárányfelhők kergetőzését, a fák lombjainak ringatózását. Szerettem a békét, a csendet, a nyugalmat, amely mindig körülvett, ha kimentem a kertbe. Ilyenkor mintha az idő is megállt volna. A kert alsó feléből ráláttam az udvarra, a kapuhoz vezető utca kis szegletére, a szomszédos házakra, a felső végéből elém tárult a falu és a környező falvak látképe: Felsősófalva, Parajd, Atyha. A kert után már csak a közvetlen természet végtelensége következett, a mező, aztán az erdő. Az emberek szerint az egyiknek szeme, a másiknak füle van. Kedvenc helyem a tornác, szemben az odorral (a csűr felső része a sarjúszéna tároló helye). Időjárástól függetlenül, napsütésben, esőben, itt beszélgettünk. A kőből épült ház nyáron annyira hűs volt, hogy a nyári lenge ruhát melegebbre kellett váltani.

Esténként a négylábú vaskályha mellé ültem édesapám zöldre festett, fából készült egykori katonaládájára. (Annak idején a katonakorú fiúk személyi holmija számára készült ez a zárható láda. A két-hároméves katonaság ideje alatt a laktanyai ágy lábvégének a közében együtt várta a fiúkkal a katonaság végét.) Mélázva hallgattam a hamuvá hamvadó fa pattogását, és néztem, ahogy a lángok fénye ugrándozó árnyakat vetett a falakra, bútorokra. Hűvös estéken a kályha melege magába burkolt, és olyan különös világba varázsolt, melynek hangulatát nemcsak ott és akkor éreztem, hanem életem későbbi szakaszában is, amikor szűnni nem akaró honvágyam elviselhetetlen súllyal nehezedett lelkemre, és legszívesebben azonnal hazaszárnyaltam volna a régmúlt világba. Szerettem nézni nagyanyám serény ténykedését, ahogy békésen tett-vett, vagy csöndesebb időszakban, ahogy a Bibliát olvasgatta. Fiatalon, harmincnyolc évesen maradt özvegy, és nagyapám halála után nem ment férjhez.

Annyira szerettem ezt az egyszerű, puritán szobát recsegő padlójával, festett bútoraival, nagyanyám házi készítésű szőnyegeivel, takaróival, gerendás mennyezetével, nyikorgó ajtaival, hogy legszívesebben kiemelném, és idetenném a helyére mindannak, ami most körülvesz. Reggel és este az ágyban fekve hallgattam a ház mögötti patakocska nyugtató csobogását. Tiszta, jéghideg vizével mosakodtam reggelenként – mint mindenki a családban az eltelt évtizedek során -, s az érdes, szőttes törölköző pirosra dörzsölte az arcomat. A reggeli harmatos fű nedvesre simogatta lábam, mely talpam nyomán csendesen elfeküdt a földön.

A ház két szobája közül csak egy volt használatban. Az úgynevezett „belső házban”, vagy „tisztaszobában” csak vendégnek vetettek ágyat. Ebben a belső házban töltöttük mézeshetünk éjszakáit férjemmel. Ugyanitt dagadozott a szuszék tele liszttel meg ükanyám hozományos ládája. A láda fedelének belső részére festett 1872-es évszám - férjhezmenetelének éve -, már halványodva emlékeztet a jelentőségteljes eseményre. A hozománnyal teli stafírungos láda érdekessége, hogy a leány kezének megkérésekor, az édesanya a hozományládát faggatta férjhezmeneteli szándékáról annak ütögetésével:

- Hallod láda, hallod pénz! Férjhez kérnek, férjhez mész?

A kérő csak később, a családi tanácskozás után tudhatta meg a leánykérésre adott örömteli vagy kikosarazó választ.

Szintén évszázados hagyomány az a rendkívül bölcs tanács, amivel a sófalvi székely asszonyok útjukra engedték leánygyermeküket, ha elhagyták szülőfalujukat: „Vegyed a reménységnek gyökerét, a hitnek levelét, az engedelmességnek rózsáját, s mindezt törd meg az ártatlanságod mozsarában, s főzd mindig az egészet szeretettel, s meglátod, hogy nagy hasznát veszed az életben.”

A ház bútorai évszázados régiséget árasztottak magukból, s a hajdan élénk színekben pompázó festett bútorok, nagyanyám halála után kopottan árválkodtak az elhagyott, üres házban. Szinte mindent a halványkék szín uralt. Az ágyak színe kékben pompázott valamikor piros tulipánokkal, fehér gyöngyvirágokkal díszítve. A székeket, a kredencet, a karos padot újrafestették az eredeti kék színnel, de már nem kaptak mintázatot. A fenyőfa csodálatos tulajdonsága révén a szú nem kezdte ki, a belőle faragott bútor szinte pillekönnyű. Egy évszázad múltával, ha a festék kopását helyrehoznánk, akár új bútordarabként csodálhatnánk meg. Amikor nagyanyám megbetegedett, az egyik ágy lábait levágták, hogy könnyebben tudjon kikelni belőle. A régi ágyak ugyanis magasabbak voltak a ma használtakhoz képest. Hogy miért? Tamási Áron szülőföldjére való emlékezésében ad rá magyarázatot: „magos itt falun az ágy, mintha intene arra, hogy ég és föld között van az alvó: a földi élethez sem közelebb, mint a szabad lélek birodalmához. Másként is fekszik belé az ember: fölfelé megy érzéseivel együtt…”¹A szoba bútorzatát egy század eleji varrógép egészítette ki (fontos eszköz a család ruházatának, használati eszközeinek a megvarrásában), a kredencben még gyerekkoromban egy ferencjóskás csupor díszelgett. A falon dédanyám hagyatékából egy szépen festett falióra mutatta, ketyegte az idő múlását. Az ajtó, az ablakok keretének világoskék színe olyan, mint az ősi székely zászlóé. Ezt a gondolatomat cáfolta meg Bözödi György 1936-ban megjelent írása, miszerint egykor törvényszerű parancs volt a jobbágyoknak és zselléreknek kékre festeni az ablakokat megkülönböztetésül a szabad székelyektől. S bár 1848 törvényileg eltörölte ezt a megkülönböztetést, az utódok, ha új házat építettek továbbra is önként vállalták az egykori megbélyegzést, talán, mert nincstelen helyzetük semmit sem változott.

Amíg nagyanyám élt, életteli volt a ház, az udvar, a kert. Még most is érzem a reggeli teához frissen szedett fodormenta átható, szobát betöltő illatát. Mióta az égből tekint le ránk, a ház és környéke enyészetnek indult. A házat nagyapám építette kalákában, mert annak idején mindenki mindenkinek segített a házépítésben. A kaláka olyan – ma már nem, vagy alig létező - közösségi rendszer volt, amely a nagycsalád megtartó erejéből, az egymásrautaltságból fakadt. A csűr az odorral szintén az ő keze munkáját dicsérte. Az utca szinte semmit se változott édesapám gyerekkora óta, csak annyiban, hogy új házak épültek a régiek helyére az utóbbi években. A faluban nem aszfaltoztak, néhány éve csak a főutat. Tudtommal a falu lakossága a többi székely falvak átlagához képest nem fogyatkozik oly vészesen. Az idősek mellett a fiatalok is maradnak. Bár nem minden esetben a hagyományos építkezési stílust követik otthonuk megépítésében, mégis a falu megmaradását szolgálják. A régi házak sajátossága volt, hogy a konyhából - amely központiságával a társalgó, a nappali szerepét töltötte be -, nyílt a két szoba. A ház alatt pince. A padlás, a tornác elmaradhatatlan része volt a felépített otthonnak. Ami a tornácot illeti, szokás volt oszlopait kopjamintákkal díszíteni, valamint a tornác deszkáinak összeillesztésénél tulipánt vágtak ki. A hagyományos arculatú házak építése, székelykapuk állítása, a régiek felújítása nemcsak a hagyomány, a falukép megőrzését, az önazonosságát őrző közösséget jelentené, hanem a műemlékszámba menő megóvást, megvédést is.

Áldott emlékű dédanyám nagyon összetartotta a családot, szeretetteljes személyisége, segítőkészsége feledhetetlenné tette személyét nemcsak az unokák, hanem menyei, vejei számára is. Nagyanyám a tőle megörökölt fényképeket kiakasztotta a „belső ház” falára, amelynek egy része most már az én szobám falát díszítik. A sokágú, számomra már ismeretlen rokonságból volt, aki székely harisnyásan, de akadtak olyanok is, akik már Amerikát megjárt városi öltözetben tekintettek rám. Temetőkben porladó testük valaha élő mását már csak ezek a fehér-fekete lenyomatok őrzik. Senki nem emlékszik már életük fájdalmaira, örömeire, álmaira, emberemésztő- vagy megváltó gondolataira. Semmi sem marad itt, mindent magunkkal viszünk az ismeretlen túlsó partra megosztatlanul, ahogy a költő írja:

„Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

Sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó,

S a könyv, e könyvem gránit-kriptabolt.”²

Jóképű dédapám a székely lovasezred egyenruhájában (alig van túl a harmincon) férfias büszkeséggel, délcegen mosolyog rám. Talán nem is sejti, hogy ez a háború (mint megannyi a századok során) a legfontosabb dolgoktól fogja megfosztani: az életétől, a feleségétől és öt pici gyerekétől. A legidősebb, nagyanyám 1907-ben, a legkisebb 1915-ben született. Csizmába bujtatott lábait egy már megfakult rózsa szirmai takarják el egy évszázadnyi idő óta. Még nagyanyám tette oda, ha már sírjánál nem tudjuk kegyeletünket leróni, mert nem tudni merre, hol, milyen idegen tájon rögösödnek földi maradványai. Drága dédanyám alig volt túl a harmincon, mikor Zsombori dédapámat, mint a székely lovasezred huszár katonáját a haza szolgálata a frontra hívta családjától, gyerekeitől, akik közül a legkisebb újszülött csecsemő volt. A bevonulás előtt még egy utolsó közös fotó készült Kolozsvárt róla, dédanyámról és kislány nagyanyámról. A fronton halt meg. Emléke legyen áldott. Teste, lelke nyugodjon békében.

Déd- és nagyanyám nem az egyedüliek a generációk sorában, akik a háborúkban gazdag történelmünk okozta tragédiák következményeként egymagukban nevelték fel gyermekeiket, és ők tudják a legjobban, mennyire nem volt ez könnyű. A gyerekek korán megismerték a nélkülözést és a kemény munkát. Gyerekfővel váltak családfővé, kenyérkeresővé, ami a tanulás abbahagyását, a gyermekkor végét jelentette. Télen cipő hiányában édesapám a nyakában vitte húgát nap, mint nap az iskolába. Lábait „zsebre vágva” melengette. Tizenhét éves korában már a lupeni bányában dolgozott, vagy módosabb háznál szolgált, a mezőn dolgozott, az állatokra ügyelt. Családfenntartóvá válni a meghalt apa helyett tizennégy és tizenöt éves fejjel nem kevés felelősség. A falu számtalan családja jutott hasonló sorsra, mint a miénk. Nagyanyám szerint: mindenki a maga keresztjével. Ha régi időkről faggattam, nem szívesen emlékezett, szűkszavúan válaszolt.

- Nehéz idők, jó hogy elmúltak.

Petrás ükapámról, Petrás Györgyről őrzi a családi emlékezet, hogy dédapámmal együtt első feleségétől, az ükanyámtól hat gyereke született, annak halála után az új feleség, akinek férje meghalt, szintén hat gyereket hozott a családba. Ükapám ötvenhét évesen nősült újra, és még négy gyereke született. Ketten tizenhat gyereket neveltek fel. A felesége által állított fejfa a kertünk végében található Lukács féle temetőben sokatmondóan őrzi emlékét: „Itt nyugszik egy hű édesapa, Petrás György. Élt 77 évet, meghalt 1910. július 17-én. Ez emléket állította hű neje Bokor Lídia, kivel élt húsz évet.”

Ha ma csak egynegyede születne meg az ükapám által felnevelt gyerekeknek, kevésbé kellene a nemzet kiöregedésétől és rohamos fogyásától tartanunk! Nagyszüleim idejében a nők, de főleg a vidéki asszonyok nem ismerték azt a fajta modernkori emancipációt, amely az anyaságot háttérbe szorította volna. A gyermekáldást Isten áldásának tekintették, amely az életet, a jövőt jelentette mind a család mind a nemzet szempontjából. Úgy tartották „egy gyermek nem gyermek, két gyermek az fél gyermek, három gyermek egy gyermek”.

1945. március huszonharmadikát egy váratlan és szomorú esemény tette örökemlékezetes nappá családunk történetében, akárcsak hetvenhárom évvel később 2018. március huszonnegyedikét.

Az elsőn nagyapámat ragadta el a kíméletlen halál családja köréből legszebb férfikorában, mindössze negyvenkét évesen. A másodikon édesapám búcsúzott el tőlünk azzal a különbséggel, hogy az ő halála, betegsége és idős kora miatt várható volt. Ennek ellenére pótolhatatlan űrt hagyott maga után. A két dátum érdekessége, hogy mindkettő a húsvéti nagyhét előtti hétre esett, és még napra pontosan is megegyezett volna. Apa halálának órája csak azért „csúszott” egy napot, mert imáimat meghallgatták az égiek. Arra kértem őket, ne a lányom névnapján hagyjon el minket. Kimondhatatlanul szerették egymást. Így, az ő hallatlan élniakarása néhány órát nyert, csak testi szenvedései tartottak tovább.

A nagyapám halálát, és más családi történeteket az ő emlékezete alapján írtam le.

A család, a falu a tavaszt, a küszöbön álló húsvéti ünnepet és talán mindennél jobban, a háború végét várta. A korai húsvét méltó megünneplése útra ösztökélte az embereket. Aki tehette a vásárba készülődött Marosvásárhelyre. Néhány rokon, szomszéd nagyapámat kérte fel fuvarosnak, aki szívesen vállalkozott az útra. Az újonnan elkészült szekér emígy kipróbálásra kerülhetett.

Édesapám gyermekkori emlékei szerint házőrző kutyájuk az állatok különleges ösztönével érezte meg a küszöbön álló tragédiát. Március hűvös, koratavaszának korareggeli óráiban, az útrakészülődés ideje alatt rendkívüli nyugtalansággal, fájdalmas nyüszítéssel nyargalászott a kertünkből a szomszéd Káli Lajosék tornácába, majd a szekér körül ténykedő nagyapám lába körül ugrált. Az alkalmatlankodó, kétségbeesetten szűkölő házőrző jószágot mindkét helyről többszörösen elkergették. Figyelemfelkeltő, vészjósló viselkedését nem vették fontolóra. Ha sejtetni vélték volna, hogy a halál árnyéka vetődik útjukra, biztos változtattak volna szándékaikon. És mennyire másképp alakult volna akkor minden!

A vásárba indulók egymás nyomába szegődő szekérsora Nyárádmagyarósnak tartott. És ott fenn a magyarósi tetőn a könyörtelen végzet egy rejtett akna képében nézett szembe a kiszemelt áldozatokkal. A körülbelül ötven kilométer távolságra fekvő Marosvásárhelyt, a vásárba igyekvők nem a szokásos úton közelítették meg. A választott útrövidítés térben és időben végzetes tragédiának bizonyult. A márciusvégi hótakaró alig volt olvadóban. Hófehérségével eltakarta, elrejtette az alatta szunnyadó gyilkos fegyvereket, melyeket a németek szórtak el még ősszel a bevonuló orosz katonák megsemmisítésére.

Nagyapám szekere utolsóként zárta a sort. Az előző szekerek egyike sem érintette oly mértékben a rejtőzködő aknát, hogy az felrobbanjon. Az aknarobbanás nagyapa szekerének hátsó kerekét érte.

- Az öt ember közül egy maradt életben, Sándor bátyám, aki egy hónapig volt kómában. A másik három ember testét darabokra tépte az akna, köztük az édesapám mögött ülő Káli Lajosnét is – emlékezett fátyolos tekintettel a történtekre édesapám.

- Úgy táncolnak ezek a csikók, hogy segítek megfogni én is a gyeplőt! – ajánlkozott segítségnek a lovak furcsa viselkedéséből rosszat sejtő Sándor bátyánk.

- Ne félj fiam, amíg az én kezemben vannak! Tőlem még ló nem szaladt el! – felelte öntudatosan nagyapám.

- Aztán többre már nem emlékszem - mesélte sokkal később a maradandó rokkantsággal, de sérüléseiből felépült Sándor bátyánk a családnak.

Drága nagyapa, ha sejtetted volna az elkövetkező pillanatok drámai eseményét, akkor csak egy kicsit, egy egészen kicsit biztos más irányba fordítottad volna a kocsid rúdját, mint ahogy kedvenc, szomorú nótádban volt szokásod énekelni: „Megfordítom kocsim rúdját a kanyargó Szamos mentén”. De nem tudhattad, és a bekövetkező hatalmas robbanás a békés menetből gyászmenetet varázsolt. Családod, családok lelkére sűrű bánatfelhő nehezedett.

Az első döbbenet rémületéből felocsúdó emberek megállították a szekérsort. A vérző szívű, a hosszú háborútól is megviselt közösség az újabb szörnyűség drámájában lehajolt összeszedni a három szerencsétlen ember szanaszét heverő, roncsolt testének véres darabjait. A földi maradványok gondos elhelyezése után, nagyapám sértetlen, de ijedt lovait befogták a szekérbe, s velük szállították haza a halottakat. A lovak a robbanást követően az ijedtségtől előre szaladtak vagy kétszáz métert, majd összebújva megálltak. Csak szelíd nógatással sikerült szekérbe fogni a nehezen nyugtatható, remegő lovakat. A szomszéd Káli Lajosné három árva gyereket hagyott férjére. Lajos bá évekkel később megkérte nagyanyám kezét, mint sorstársnak az iszonyú tragédiában. De nagyanyám nem akart férjhez menni. Még ötven évet élt özvegyen.

A többi szekér utasai a két sérültet beszállította a marosvásárhelyi kórházba. Nagyapámat - bár látszólag semmilyen külső sérülést nem szenvedett -, szintén a kórházba került, Sándor bátyánkkal együtt.

- Másnap, édesanyám meg Sándor szülei - Mihály bátyám és ángyom - indulni akartak Vásárhelyre a sérültekhez, viszont nem akadt vállalkozó, aki a megrémült, nehezen kezelhető lovakkal menjen, mert igazán csak édesapám tudott velük bánni. Feri és én se mertünk a lovakkal elindulni. Én akkor a tizennégyet, Feri a tizenötöt töltötte be abban az évben – fűzte tovább édesapám a történet fonalát. Végül mégis akadt egy férfi, Káli Káruj személyében, aki felajánlotta segítségét nagyanyámnak. Másnap reggel útnak indultak a kétségbeesett szülők és az aggódó feleség.

- Nem is volt baj velük (a lovakkal), addig, amíg le nem kellett ereszkedni a magyarósi tetőn. Ott csak két lábon jártak, és csak úgy horkoltak. Mikor túlmentünk a baleset színhelyén már nem volt baj. Délidőben megérkeztünk Vásárhelyre. A visszafele úton összeszedtem a gyeplőt, jó erősen tartottam, közéjük suhintottam, és úgy jöttek mind a madarak – adott helyzetjelentést a robbanástól megviselt lovak viselkedéséről Káruj.

Nagyapám már messziről meghallotta érkező lovainak csengettyűjét, és derűsen konstatálta:

- Jönnek a lovaim! - és elébe ment nagyanyámnak, akit házasságuk derekán is odaadóan szeretett. Súlyos betegsége idején kímélettel bánt vele, elvégezve az „asszonymunkát”. A tőle való búcsúzáskor – mely végsőnek bizonyult - meghagyta, hogy vigyázzon a gyerekekre, nehogy a lovak kárt tegyenek bennük. Talán nem is bánta, hogy az új szekér odalett. Arra gondolhatott, ha egészsége lesz, akkor újabb szekér is lesz.

Nagyanyám látva nagyapám testi épségét - akit az orvosok megfigyelés céljából tartottak vissza a kórházban - megnyugodva indult haza. Azonban mire Marosvásárhelyről hazaért, a gyerekek már értesültek nagyapám halálhíréről. A gyászhírt közlő sürgöny ott remegett a kezükben. Felfoghatatlan, hogy a baleset utáni ép testű, járni tudó, kedélyes nagyapám minő hirtelenséggel halt meg. Nagyapám a nagyanyámmal való találkozás után visszament a kórterembe, és leült az ágy szélére. Hirtelen rosszullét fogta el.

1 Tamási Áron: Szülőföldem

2 Áprily Lajos: Vallomás

Szerző: Petrás Magda
Folytatás következik...

Dédapám, Zsombori János

Dédszüleim (Zsombori János, Lukács Lídia) és nagyanyám

Nagyszüleim Petrás Ferenc és Zsombori Lídia esküvője 1929-ben

1917 - Alsósófalvi reformát templom a papilakkal

   Számunkra, kik a Facebook világában nap mint nap fényképék ezreit láthatjuk, nem nagy dolog megtekinteni egy újabbat. De száz évvel ezelőtt, ha valaki képeslapot kapott, az nagy dolgot jelentett, és nem mindig jót. Részben sikerült visszafejteni az alábbi képeslap szövegét is:

Hát bizony, most tényleg a saját hugom temetésére jöttem a fatornyos faluba. Szegény 8 éves leánykát  agyhártyagyulladás vitte a túlvilágra. Ő természete hasonlított a nem saját hugoméhoz, mert nagyon szeretett ......, de még csak szótár nélkül. Holnap indulok Kvárra! .... üzen? 12-án, kezét csókolja, Saljáthy.

Antal Erzsike őnagyságának, Sepsiszentgyörgy, Olt u. 1 sz.

Ez a képeslap jelenleg megvásárolható a vatera.hu oldalon.

Forrás: vatera.hu 

A református templom 200 éves évfordulójára készülve

   Javában készülnek Alsósófalván a református templom 200 éves évfordulójára. A jubileum kapcsán a tetőszerkezetet megerősítik, illetve az elkorhadt szarufákat is kicserélik. A nagyszabású projekt értéke mintegy 700 ezer lej, a felújított hajlékot 2021-ben fogják átadni.

Forrás: Sóvidék Televízió

Konfirmálás - Alsósófalva, 2019

   Alsósófalván idén 9 ifjú erősítette meg hitét a virágvasárnapi istentiszteleten. Az ünnepségen a helyi református lelkipásztor Timár Zsolt hirdette az igét, a konfirmáció ceremóniáját pedig Timár Erika lelkész vezette le.

Forrás: Sóvidék Televízió

Húsvéti hagyományok Alsósófalván - TVR1 Magyaradás