Egy brácsás emlékeiből - II. rész

 

Egy brácsás emlékeiből - I. rész

Szász Károly brácsással az Állami Székely Népi Együtesről

Hentesből világbajnok: Keresztes Lajos

Összeállította Balázs Árpád

Búcsúzás Páll Dénestől

  Megrendülten vettük tudomásul, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában 1964-ben végzett osztálytársunk, Páll Dénes 2020. március 11-én eltávozott az élők sorából, s akit folyó év március 27-én el is temettek Budapesten. 

   V. osztályos korában jött Marosvásárhelyre és az érettségiig együtt jártunk a nagyhírű Művészeti Líceumban. Innen Bukarestbe ment Ciprian Porumbescu Zenekonzervatóriumba. Híres fuvolistaként több országos díjat nyert. 

   Kitelepedve Magyarországra a Honvéd, majd a M.Á.V. zenekarának tagja, de mint zenepedagógus is tevékenykedett. Elkötelezetten szerette szülőfaluját, Alsósófalvát, ahonnan indult és ahová mindig szeretettel tért haza. A hűség, a becsületesség jellemezte, s tudásánál csak a szerénysége volt nagyobb. 

Ady Endre soraival zárom ezt a fájdalmas búcsúztatót: 

„Akarom, mert ez bús merészség, 

Akarom, mert világ csodája: 

Valaki az Értől indul el 

S befut a szent, nagy Oceánba.” 

Az osztálytársak nevében,
Korona Szőcs Júlia Parajd, 
2020. Március 29.

   Páll Dénes hamvait 2020. Március 27-én pénteken egy budapesti templomban szűk csalàdi körben helyezték nyugalomba. A család ígérete szerint május-június környekén egy templomozás keretén belül megemlékezést tartanak, mivel most a koronavírus végett nem állt módukban rendes temetést tartani.

Alsósófalviak keze munkája (is) a Puskás Aréna - Történelmi pillanat!!

A Puskás Aréna megnyitóján, a pálya közepén egy alsósófalvi ember állt: Bálint Béla, vezér ács.

Hatalmas taps és gratula neki, és nem csak neki, mert mi tudjuk, hogy sokkal több alsósófalvi, sóvidéki, erdélyi ember dolgozott a Puskás Arénán!

Hajrá székelyek, hajrá magyarok!!!

Fülöp Ferenc alsósófalvi származású néhai fafaragó

   Erdélyben, Alsósófalván születtem 1944-ben. A Petrozsényi Bányaipari Egyetemen végeztem 1967-ben, bányamérnök, mérnöktanár szakon.

   Fafaragással hosszú évtizedek óta foglalkozok. A Csíkszeredai Népi Egyetem fafaragó tagozatát végeztem el 1988-ban. Családommal 1989-ben települtem át Magyarországra, Zalaegerszegre. Kezem alól sok-sok, faragással díszített bútor, használati tárgy, dísztárgy, kopjafa és nem utolsó sorban székelykapu került már ki.

   Munkáimat ismerik már Zala Megyében és a Dunántúlon is: a sitkei harangláb, a sárhidai kopjafa, a csatári Zrínyi emlékoszlop, a zalaegerszegi református templom csillárai, perselye. Faragásaimban együtt jelenik meg a hagyománytisztelet és művészi igényesség. Tudásomat fafaragó szakkörökben adom át a fiatalságnak.

   Munkáimmal sok Erdélyi és Hargita megyei kiállításon szerepeltem. Kaptam több megyei és országos elismerést, 1. helyezést országos népi iparművészeti tárlaton. Oklevelet kaptam az Egerszegi Vásáron.

   Fülöp Ferenc bányamérnöksége ideje alatt kezdték el és ő vezette két évig a mostani Parajdi Sóbánya nyitási munkálatait.

   Fülöp Ferenc 2017 Szeptembe 26.-án hunyt el. Emléke legyen áldott, pihenése csendes.

Forrás: www.zalanepmuveszet.hu

Tanúságtétel: Fülöp László atya

   1978. április 29-én születtem Alsósófalván. Református templomban részesültem a keresztségben, de később, amikor szüleim elváltak, és Parajdra költöztünk, édesanyám szülei római katolikus nevelésben részesítettek: hittanórára járattak és minden vasárnap elvittek a templomba.

   Az általános iskola befejezése után inasiskolába nyertem felvételt. Ennek elvégzése után beiratkoztam egy szakiskolába, de itt betegségem miatt csak egy évet végeztem el. Ezen évek alatt rájöttem arra, hogy hosszú távú fizikai munkára nem vagyok alkalmas. Ezért a nyári vakáció után felvételiztem a Korondi Elméleti Líceum matematika-fizika szakára. Érettségi után egy jótevőm bátorítására elvégeztem egy növényvédő technikumot. Ettől kezdve arra készültem, hogy elhagyom Romániát, és egy nyugati országban próbálom az anyagi helyzetünket jobbá tenni.

   Amikor a Gyergyószentmiklósi Caritason keresztül indulhattam volna dolgozni Svájcba, vízválasztó esemény következett az életemben: fél éves betegség. Többszöri műtét után azt éreztem, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, addigi terveim romba dőltek, nem láttam életem értelmét. Marosvásárhelyen a kórházban mindezt megosztottam egy adventista asszisztensnővel, aki ekkor beszélni kezdett nekem Jézusról, az ő szavaival vigasztalt. Addig Istent nem ismertem, számomra a szentmise is kényszerűség, ceremónia, érthetetlen, megfoghatatlan titokzatosság volt. Ez a személyes beszélgetés kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, sokat vívódtam, megpróbáltam a számomra ismeretlen Istenhez fordulni, és azt kértem tőle, hogy szabadítson ki ebből a tarthatatlan állapotból, én nem akarok ilyen körülmények között élni, hanem az igazság keresésének szeretném szentelni az életemet.

   Eldöntöttem, hogy ezután őszinte keresztény akarok lenni, aki számára a hit nem képmutatás, hanem életmód, értékrend, világnézet. Ez a találkozás számomra csodálatos élmény volt, az életfelfogásomban, erkölcsi magatartásomban pedig radikális változást eredményezett. Miután a kórházból hazavittek, szereztem magamnak egy Szentírást, és ettől kezdve életemet Isten igéje befolyásolta. 2002-ben felvételt nyertem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. A szemináriumi élet első négy éve biztosította számomra azt a keretet, amelyben lelkileg is, szellemileg is tudtam készülni a lelkipásztori életre. Mégis a korszellem hatására a gyakorlati évre úgy távoztam, hogy meg szerettem volna győződni, nincs hivatásom. Féltem az elköteleződéstől. Mivel a plébánián megszűnt a kötelező imaprogram, amit a szemináriumi élet keretei biztosítottak, megszűnt a személyes imaidőm is. Az imádság elhanyagolása következményeként tékozló fiú módjára kezdtem élni, így lassan megszűnt az Istennel való személyes kapcsolatom. Nehéz volt az oltárnál állva úgy beszélni a szerető Istenről, hogy tudtam, nem élek az Ő jelenlétében.

  Körülbelül a negyedik hittanórán egy másodikos fiúcska megkérdezte tőlem: "Tisztelendő úr mikor beszél nekünk Jézusról"? Ez a kisfiú ébresztett rá arra, hogy olyan valakit képviselek, akit nem is ismerek személyesen. Egyre több csalódás következett az életemben. Több barátomnak el is mondtam, hogy ott akarom hagyni a Teológiát, de nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy a fontos eseményeknél addig nem dönthetek, amíg káosz van az életemben. Eddigi életem legnagyobb fordulópontjának azt tekintem, amikor Csíkszeredában meghívtak egy Fülöp-kurzusra. Gyanakodva mentem el, mert a karizmatikus lelkiségi mozgalmat többen szektának állították be. Rám mégis olyan nagy hatással volt, hogy megváltozott egész lelki életem. Megtapasztaltam az Atya szeretetét, ami úgy érzem, többet ér mindennél. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy Jézus úgy szeret engem, ahogy vagyok! Isten új emberré formált: addig a prédikációimban mindig másokra hivatkoztam, azóta tudok úgy beszélni Jézusról, mint aki naponta formálja az életemet, jelen van az életemben. Boldoggá tesz a tudat, hogy Isten eszköze lehetek. Jelmondatom: "Az Istent szeretőknek minden a javukra válik" - (Róm 8,28) - e mondat nagyon a szívembe vésődött és meghatározza mindennapjaimat, világnézetemet.

Forrás: www.ekkm.ro

Antom Blom - Alsósófalva díszpolgára

   Mindenek előtt engedjék meg nekem, hogy hadd gratuláljak én is Alsósófalva új díszpolgárának, aki nem más, mint Antom Blom. Sokat gondolkoztam, hogy mi kedveset írhatnék önnek, mígnem rájöttem, hogy egy viccet szeretnék elmondani:

  Székely bácsika rohan a vonat után, végül csak elkésik, a vonat akkor gördül ki a peronról, mikor odaér. Erre a bácsi:

- Eredj csak, eredj, a jegy úgyis nálam van!

  A székely ember bölcsessége rejlik ezekben a sorokban. A székely ember meglepő módon az élet legtöbb eseményét viccelődéssel tölti, ezáltal rejtve el mindazt, amitől szenved a székely lelke már ezer éve. Akkor is viccelődik, ha megismer valakit, és mindjárt meginvitálja egy pohár pálinkára. Viccelődik a legény, ha udvarolni akar a lánynak, és a lánynak szintén csavaros az észjárása, így ő is ugratja a fiút. És az öreg ember is viccelődik az unokájával, hogy ő is ugyanebben a székely szellemben nevelkedjen fel. Így tehát ha önnek vicceket mesélnek nálunk az emberek, akkor igazi székely arcukat és felebaráti szeretetüket fejezik ki vele.

   Azt is mindannyian jól tudjuk, hogy nem lehet mindig tréfára venni az életet. Vannak igen komoly gondok  is az életben, és van amikor elfáradnak az emberek az úton. Ilyenkor a kétkezi segítség mellett, sokkalta fontosabb, hogy legyenek olyan emberek, mint ön, akire felnézhessenek, akitől erőt és hitet nyerjenek, akire példaképként tekintsenek. Mindezt szeretném megköszönni önnek.

  Most pedig szeretném felsorolni azokat a tetteket, amelyeket Anton Blom vitt végre Alsósófalváért, annak lakósaiért, és amelyek által Alsósófalva díszpolgárává vált:

• 1991-től Anton Blom kezdeményezésére és irányításával, testvéregyházi kapcsolatokat ápolunk Kollum és Alsósófalva között. Ennek keretében éveken keresztül ajándékcsomagokkal támogatta a falu lakosságát. 

• Az alsósófalvi, jelenlegi parókia és vendégház építéséhez jelentős pénzösszeggel járult hozzá. 

• Az óvoda és az iskola felújításában és felszerelésében pénzbeli és tárgyi javakat adományozott (bútorzat, informatikai- és tornatermi felszerelések) 

• Támogatta az ifjúsági Reménység Sziget Alapítvány létrejöttét és működését. 

• Megszervezte az alsósófalvi és Holland családok csereüdültetését. 

• Szervező munkájának köszönhetően a szociálisan rászoruló családok évek óta, havi rendszerességgel részesülnek (jelenleg is) anyagi támogatásban. 

• Az ő kezdeményezésére jött létre a Parajd Községi Tűzoltóság támogatása a Kollum-i Tűzoltóság által. 

• A kultúrotthonban lévő székeket és világító testeket szintén Anton Blom adományozta. 
• Biztosította az alsósófalvi orvosi rendelő felszerelését (bútorok, orvosi eszközök és műszerek, függönyök, pénz). 

• A felsorolt pénzbeli- és tárgyi javak összegyűjtését és szállítását folyamatosan szervezte és továbbiakban is számíthatunk segítségére. 

• Az Emmaus Nemzetközi Segélyszervezet elnökeként kitüntetést kapott a nagyváradi Református Püspökségtől, mivel több erdélyi település támogatását is szervezi.

  Kívánjuk, hogy az Isten áldja meg az életét, hogy erőben, egészségben, szeretetben tudjon élni, és még sokáig legyen példaképe a faluban élő embereknek.

Champion Keresztes - Tamási Áron

   Éppen nyáron, ezelőtt két esztendővel egy cikket írtam holmi székely fiúkról, akik már akkor földhöz vertek számtalan nációt. Nevezetesebben két fiúról volt itt szó.

   Az egyik Ambrus Pál, udvarhelyszéki Oláhfaluból.

   A másik Keresztes Lajos, szintén udvarhelyszéki Alsósófalváról.

   Palinak hírét se hallottam azóta, pedig alig húsz esztendejével bajnoka volt akkor pehelysúlyban Magyarországnak. Vártam neki is a hírét, de nem jött. Eltűnt, mint a ködben a hegycsúcs.

   Nálunk nyomorúságnak hívják a ködöt, amelyben székely fiúk és magyar fiúk tűnnek el.

   Sokan.

   Soknál is többen.

   De mindig megmarad egy, hogy hirdesse saját magát, és magán keresztül a fajt, azokat, akik beborulva élnek, vagy elestek otthon és idegenben.

   És most itt van újra ez az Egy, akinek országokon keresztül száll a neve:

   Champion Keresztes.

*

   Amerikából jöttem haza 1926. május végén. Három napot töltöttem Budapesten. Régen nem voltam együtt kedvemre való emberekkel. Székely fiúk után kutattam. S így vetődtem el a Vilmos császár út 55. szám alá. Itt volt és itt van máma is egyik tanyájok. Jórészt diákok és álmodozó nagyhitűek.

   – Szervusz, hogy vagy?

   – Ne is kérdezd!

   De aztán jöttek az emlékek, mint a kacagó virágos leányok. Arcunk kipirult, ereinkben melegebb lett a vér.

   Ebédelni mentünk.

   Néhányan ott ültek már. Egyik zöldségkereskedő kofamódra, a másik villanyoskalauz, a harmadik pincér.    És Istenről beszéltek, aki még mindig nem vette észre a székelyeket.

   S ott ült közöttük egy nyurga, barna arcú, szelíd fiú.

   Bemutatkoztam.

   – Keresztes Laji vagyok – mondta.

   – Hova való, ugyanbiza?

   – Én alsósófalvi, Udvarhelyszék.

   – Akkor szervusz!

  Még egyszer kezet fogtunk.

   Keveset beszélt. Inkább mosolygott, mint egy gyermek. Akkor már Európa bajnoka volt. Csak később tudtam ezt meg. S csodálkoztam is rajta:

   Ilyen szerény, sugár, szinte alázatos fiú, aki olyan naiv, mint egy népdal! Aki még innen van a huszonötön, és diáknak látszik, és szinte vékony, mint akármelyik nyomoru székely!

   Csodálatos! 

   De igaz volt.

   Sőt több igaz máma:

   Világbajnok!

   Alsósófalváról.

*

   Az ő élete is olyan, mint a többi székelyé: áldatlan, árva. Egyszerű, szegény, bajlátott embereket nevezett édesanyának és édesapának. A taníttatása is nehezen ment. Aztán a háború után felkerült Pestre. Sokan szerették, mert érezték benne a székely faj eljövendő dicsőségét. És szerették, mert áldott jó fiú volt, emberszerető, kedves, nem pökhendi, mint sok más.

   Néhányan, akik birkózni látták, csodát meséltek őserejéről, amely sugár s szinte izomtalan, szikár testében volt, és Istennek hála, van.

   – Olyan a küzdelemben – mondták –, mint a vihar: nem nyugszik addig, amíg valaki lábon áll előtte.

   De hiába volt olyan, mint a vihar, mert ott állott egyedül, szegénységben.

   S akiket a földhöz vert, azok sem fizettek neki, hogy élhessen valahogy mégis.

   Később hallottam, hogy valami üzleti vállalkozásba fogott. Félredugott helyen kicsi mészárszéket vállalt, azt hitte, megélhet abból. Telt az idő, s már nem nagyon hitte ezt. Nem vette bé a természet az életnek ezt a módját. Azon jártatta az eszét, hogy eladja azt az egyetlen „bázist” is. S akkor még kevesebbet beszélt. Szinte semmit. Látta, hogy beborul előtte a világ, és nem akart élni tovább: revolvert szerzett, hogy ő meglövi magát.

   Éppen a kilencedik olimpia előtt.

   Valahogy megmentették. És elvitték Amszterdamba.

   S akkor fellobbant még egyszer a székely fiú, és veretlenül állotta végig a világversenyt, mint egy sugár, gyönyörű szálfa abban az országban, amelynek dicsőségére született ő, hogy immár sokáig éljen.

Jegyzet

Champion Keresztes. Keleti Újság 1928. aug. 9. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (176–178.). A lap augusztus 8-i híradása szerint „székely fiú nyerte az amszterdami olimpia első magyar világbajnokságát”. A könnyűsúlyú birkózásban győzött Keresztes Lajos, aki Parajdon született s a háború végén Budapesten telepedett le.

Tamási Áron

Gondolat és árvaság

Esszék, cikkek, útirajzok, riportok 1923–1935

Pál Lidia, viseletkészítő

   Születtem 1954. május 18-án Alsósófalván. Nyolc osztályt és szabászati tanfolyamot végeztem. 

   A szövést-fonást még édesanyámtól tanultam meg gyermekkoromban, de azóta is igyekszem minél több mintát elsajátítani, az ismert mintákat pedig minél pontosabban kivitelezni, hogy azok lehetőleg hűségesen tükrözzék a régit, a helyit, amiből ma népviselet készül. Próbálom meggyőzni a fiatalokat, hogy ne csak népviseletet rendeljenek, hanem a szülőfalujuk vagy lakhelyük szerinti helyi viseletet. Az utóbbi években leginkább népviseletkészítéssel foglalkozom. Varrok székelyruhát és harisnyát is.

  Szeretem a szépet, örülök ha munkámmal elégedettek, vagy ha egy szép abrosszal díszítem a lakást. Gyűjtöm is a régi népviseletet, szeretném egy kiállításon is megmutatni a magángyűjteményemet, hogy mások is lássák elődeink gyönyörű viseletét.

  Nemrég gyöngyfűző és bútorfestő tanfolyamon vettem részt azért, hogy többet tudjak meg a népművészetről. Szeretem a természetes anyagokból készült tárgyakat. Azért igyekszem  sokféle technikát elsajátítani, hogy azokból szép művészeti tárgyakat alkossak.

  Nagyon boldog vagyok, hogy az I. Erdélyi Viseletkonferencia zsűrije a népviselet kategóriában I. díjban részesített.

Szatmári Ferenc: Erdélyi magyar népművészek, 76. o.

Mátéfi Dezső Levente, fafaragó

     Székelyudvarhelyen születtem 1984. októberében. A középiskolát ugyanott végeztem a Bányai János Ipari Líceumban. 2007-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetem csíkszeredai karán informatikából diplomáztam.

     Elemista koromban ébredtem rá arra, hogy a faragást nagyon szeretem. A tanulásban nagy segítségemre volt egy alsósófalvi igazi fafaragó. Szorgoskodtam, okoskodtam, munkálkodtam. Egy ideig nem volt lehetőségem a faragással foglalkozni. Közben az egyetemi évek alatt tovább képeztem magam a Hargita Megyei Művészeti Népiskola faragó osztályában. Ott a díszítésben az iskola sajátos faragóstílusát tanultuk meg, amely csíkszéken túl is ismertté vált és faragják ott is, ahol nem alakult ki valamilyen helyi stílus.

     Faragok kaput, címereket, domborműveket, kopjafákat. Munkáimmal két kiállításon vettem részt Csíkszeredában, más faragókkal és más népművészekkel együtt. A népi motívumokat még ma is keresem vidékünkön, hogy beépíthessem faragványaimba.

     Nagyon szeretném elérni azt, hogy e szép adottságot átadhassam utódaimnak, mert szeretem a fát.    

Szathmári Ferenc: Erdélyi magyar népművészek, 65. o. 

Andrási Ilona, hímző

     1942-ben születtem Parajdon. A középiskolát Szovátán, majd a Pedagógiai Főiskola román-magyar szakát Marosvásárhelyen végeztem.

     Oktató-nevelő munkám mellett a helyi folklór ápolására fordítottam sok időt. Legfőképpen a farsangtemető hagyományőrző csoporttal dolgoztam.

     A szellemi néprajz ápolása mellett tanulóimat megtanítottam bogozásra, a keresztszemes varrások készítésére. Az 1970-es években szinte nem volt olyan ház, ahol ne varrtak volna keresztszemeseket. Szívet, lelket gyönyörködtető, szép kézimunkák készültek.

     A faluban legutóbb 2003-ban szerveztek a falunapok keretében kiállítást a falu szövőasszonyainak munkáiból, a népviseletből és varrotasokból.

     Szeretném, ha számos követőm akadna még ebben a szépteremtő tevékenységben.

Szathmári Ferenc: Erdélyi magyar népművészek, 5. o. 

Bíró Sándor

Született: Alsósófalva, 1907. április 12.

Meghalt: Antibes, Franciaország, 1975. július 5.

Foglalkozás: magyar pedagógus , tudományos kutató, történész,  történetíró

   Az Alsósófalván született Bíró Sándor középiskolás tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd az egyetemet és református teológiát Kolozsváron illetve Párizsban végezte. 1932-ben egyetemes és román történelemből, és franciából is lediplomázott. 1937-ben teológiai magántanár képesítést szerzett.

   Az Erdélyi Fiatalok egyik alapítója, de sok más folyóiratban is jelent meg cikke. A II. világháború után Debrecenbe, majd Budapestre költözik. 1948-tól egyetemi magántanár, majd 1953-tól az ELTE Neveléstudományi Tanszékének oktatója , később pedig tudományos kutatója. 

   Művei: 

• A bújdosó fejedelem. II. Rákóczi Ferenc élete, Brassó, 1936
• Egyetemes történelem. Ókor, Kvár, 1937
• Mátyás király, Kvár, 1940
• A Tribuna és a magyarországi román közvélemény, Kvár, 1941
• Oroszhegyi József: Román élet, s. a. r., Kvár, 1942
• A magyar református egyház története, társszerk., társszerző, 1949
• Bălcescu Miklós a magyar és román nép összefogásáért. 1954
• A magyar református egyház története (Szerk. A. Szilágyi István), 1954
• Történelem-tanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében, 1960

A kép forrása: madach.gondola.hu

Kusztosné Szabó Piroska

   Kusztos Piroska, Kusztosné született Szabó Piroska (Alsósófalva, 1926. január 1. – Budapest, 1985. november 7.) – népzenekutató, folklorista.

   A tanítóképzőt Marosvásárhelyt végezte (1945), kántori képesítést is szerzett. Szülőfalujában tanított (1945-48), a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán oklevelet szerzett (1954). Pályáját a Kolozsvári Zenei Középiskola tanáraként kezdte (1954-56), majd Szovátán ének- és zenetanár nyugalomba vonulásáig (1981).

   Több folklórkiadványban szerepelt népi dallamgyűjtéssel (az 1954-es Faragó-Jagamas-féle Moldvai csángó népdalok és népballadák c. munkában Szabó Piroska II. néven). Ő jegyezte le hangszalagról Ráduly János Kibédi népballadák (1975) és Elindultam hosszú útra (1979) c. köteteinek dallamanyagát. Társszerzője a Szovátai zöld erdőben (1971) c. kiadványnak. Összegyűjtötte és lejegyezte Sóvidék népzenei anyagát. Gyermek- és kamarakórusaival megyei és országos díjakat nyert. Zenei tárgyú írásait, könyvismertetőit a Falvak Dolgozó Népe és a Művelődés közölte.

   1959-től haláláig Kusztos Endre festőművész felesége, Kusztos Sz. Endre biológus, természettudományi író édesanyja.

Kacsó András

   1932. április 20-án született Alsósófalván. Szülei: apja Kacsó Dénes és édesanyja Sükösd Ilona, tehetős földművesek. Öccse, Dénes, korán meghal; húga, Ilona, óvónőként Gyulakután telepedik le, ahol családot alapít. A család életét döntő mód befolyásolta a világháború, az apa korai halála - 1951 januárjában a fa ütötte meg - és a háborút követő társadalmi változás.

   Elemi iskoláit szülőfalujában végzi, majd fiatalon elszakadva a családi kötelékektől Székelyudvarhelyen folytatja és fejezi be tanulmányait a Római Katolikus Gimnázium és a Fémipari Műszaki Középiskola növendékeként. Az időközben szülőföldjét is elérő kulákosítás és az azt követő szövetkezetesítés megfosztják a továbbtanulás lehetőségétől. Előbb tiszti iskolába megy, de innen hamar visszahozza apja korai halála, később a marosvásárhelyi Cukorgyárban mint műszaki rajzoló dolgozik 1954-ig.

   A közvetlenül alakuló családi helyzet, a zaklató társadalmi körülmények ellenére sem veszti el alkotókedvét, fiatalos lendületét, mely elsősorban a néptánc és a népi értékek művelése felé irányul. Már székelyudvarhelyi diákévei alatt tánccsoportot alapít, de a néptánc iránti szeretete tovább kiséri Marosvásárhelyre is. 1953-ban mint szólótáncos országos harmadik díjat nyer a bukaresti döntőn. Ezt követően Kolozsváron néptánc-oktatói tanfolyamot végez. 1954. novemberében saját kérésére áthelyezik Székelyudvarhelyre, ahol a Gábor Áron üzemben kap állást. 1655-től a székelyudvarhelyi Rajoni Kultúrházban mint szakirányító folytatja életpályáját. Ugyanabban az évben megnősül, felesége Fülöp Lídia, szintén alsósófalvi származású tanítónő. Házasságukból három gyermek született: Lídia - aki korán meghalt - András és Zoltán.

   Munkásságának további részét mint táncoktató, művészeti szakirányító és folklórgyűjtő folytatja a székelyudvarhelyi Kultúrház, később a megyei Szaktanács alkalmazottjaként. Több évtizedes munkássága alatt fiatalok százaiba oltotta be a néptánc, népi értékek iránti szeretetet, az általa feldolgozott néprajzi gyűjtések és színpadi előadások emberek ezreit részesítették művészi élményben. Tanítványai közül sokan az időközben megalakuló marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai Székely Népiegyüttesek szakirányítóivá vagy táncosaivá váltak. Szakirányítóként első nagy sikerét a Görög Ilona ballada-feldolgozás hozta, mellyel 1969-ben országos II. díjat nyertek. Az ezt követő évek kultúrversenyein többször is nyertek I., II., III. díjat az általa felkészített kultúrcsoportok, közöttük az alsósófalviak Farsangtemetése is. Szülőföldjét, Alsósófalvát mindig szívesen látogatta. Az itt átélt hagyományok és emberi kapcsolatok meghatározó módon befolyásolták egész életpályáját, egész munkásságát. Habár többször is csábították kedvező ajánlatokkal, sohasem hagyta el szűkebb hazáját, szülőföldjét. Nagy álmát a sóvidéki legényes táncot már nem tudta színre vinni. A szíve vitte el közülünk 1987 január 9-én. Egy olyan világból távozott, amely az alkotni, a tenni vágyó emberek szívét tette a legfőbb próbára.

* Alsósófalva monográfiája 156. o.

Pál Dénes - Szívem sófalvi marad

   Jelenleg a budapesti Honvéd szimfonikus zenekarban játszik. Hogyan vezetett életútja Alsósófalváról indulva, erről érdeklődtem.  

  " 1956-ban tehetségkutatás eredményeként jutottam be a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti iskolába az itthoni négy elemi osztály elvégzése után. Így megvalósult a velünk szembeni házban lakó Szabó tanító néni álma is, aki többször mondta az apámnak : " Te Mihály, ennek a gyermeknek kicsi a növése, alkalmatlan fizikai munkára, de nagyon jól énekel, zeneiskolába kell adni..."

   Véletlen folytán adtak fuvolát a kezembe, mert az V. osztályban már tanáraim szerint " lekéstem " a zongoráról.  Szorgalmasan tanultam és anélkül, hogy tudtam volna, egy év alatt kb. három évnyi zenei anyagot tanultam meg. Tehetségesnek tartottak és többször meghívtak Bukarestbe különböző zenei rendezvényekre. Ekkor tudatosult bennem, hogy komoly zenei pályát is befuthatok. Bukarestben végeztem a főiskolát és ez alatt két fesztiválon és két országos versenyen is első díjat nyertem. Sikerült olyan szintet elérnem, hogy - mások értékelése szerint - akkoriban öt-hat év alatt sem végzett jobb fuvolás, mint én.

   Négy évig a főiskola zenekarában játszottam, majd többszöri hívás után a Iosif Conta karnagy vezérletével játszó bukaresti Rádiózenekarhoz szerződtem. Ott kilenc évig zenéltem, és nagyon jól éreztem magam. Sokat jártunk külföldre, szinte minden nyáron Szicíliában zenéltünk és anyagiakban sem volt hiány.

   Nagy változást hozott az életemben, hogy időközben megnősültem és feleségem magyar állampolgár volt. Arról volt szó, és ebbe ő is bele egyezett, hogy áttelepül Bukarestbe. Az Előre újságnál korrektori állást ígértek neki, és minden megoldhatónak látszott. Igen ám, de, hogy ezt  a munkát betölthesse, úgy kellett volna felvennie a román állampolgárságot, hogy a magyarról teljesen le kellett volna mondania. A feleségem ezt nem fogadhatta el és inkább azt ajánlotta, hogy én menjek, telepedjek át Magyarországra. Eleinte erről én hallani sem akartam. A helyzet rohamosan romlott Romániában és a román kollegák is állandóan arról győzködtek, hogy miért nem megyek el, hiszen itt egyre rosszabbodik az élet. Végül eldöntöttem, hogy kitelepedem, és 1982-ben átköltöztem Budapestre. Azóta a Honvéd szimfonikus zenekarban muzsikálok, ahol megbecsültnek, értékelik munkámat, tudásomat. Több egyéni koncertet is adtam, " átlagművésznek " érzem magam, mert Magyarországon rendkívül sok jó zenész, fuvolaművész van.

   Életvitelemmel elégedett vagyok, mert szerencsének tartom, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek - tehát zenélhetek - és ezért meg is fizetnek. Ragaszkodom szülőföldemhez, szívem sófalvi maradt, mert ott töltöttem azokat a gyermekkori szép éveket, amelyek kísérnek életem végéig. Nem anyagi érdekből mentem el, hanem a házasság hozta így. Budapesten is igyekszem a székely gondolkodásmód szerint becsületesen dolgozni és élni, kitermelni magamból azt a jót, amely egyensúlyt és szellemi megnyugvást biztosít. "

* Fülöp D. Dénes : " Szívem sófalvi maradt, Udvarhelyi Híradó, 1995. július 11, 3.p. 

Cseresnyés Gyula

   1931. október 26-án született: színész, rendező. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd a Székelyudvarhelyi Református Főgimnáziumban járt középiskolába. 1942. őszén egy tehetségkutatás során felvételt nyert a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, melyet 1953-ban elvégzett.

   1953-ban évfolyamtársaival együtt Nagybányára mennek, ahol megalapítják a nagybányai Állami Magyar Színházat, Harag György rendező vezetésével. 1957-ben a társulat átment Szatmárnémetibe és a színház szép épületében, mint a szatmári Állami Színházban működött. 

   Szatmáron színészként dolgozott 1961-ig. Sok szerepe között legemlékezetesebb "Balga" a Csongor és Tündében. Harag György távozása után a színház rendező nélkül maradt, így rendezni kezd Kovács Ferenccel együtt.

   1969. őszén Temesvárra szerződik, itt dolgozik mint rendező korai nyugdíjazásáig. 

   Egészsége korán megromlott, három szívműtéten esett át, de még ezután is dolgozott. 1984-ben betegnyugdíjba kényszerült. 1990-ben még elvállalta Kányádi Sándor Kétszemélyes kicsi tragédia cimű színművének megrendezését, ez volt az utolsó rendezése. 

   1995. augusztusában feleségével és Kinga unokájával hazalátogattak Alsósófalvára, ahol unokájának meg akarta mutatni a szívének oly kedves vidéket. Sajnos erre kevés idő adatott meg , rosszul lett , beszállították a székelyudvarhelyi kórházba , ahol 1995 augusztus 21-én meghalt.

   Életének és munkásságának elismerése képen 1994. november 24-i dátummal Göncz Árpád a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel adományozta meg, amelyet 1995. április 17-én adtak át.

* Az Alsósófalva monográfiája alapján.

Dáné Mózes

   Algyógyról került az alsósófalvi eklézsiához. Nehéz, megpróbált s meghurcolt életű ember volt. Halála előtt megírta önéletrajzát. " Születtem 1822. február 6-án. Neveltetésem gondos, szigorúan rendes vallásos szülők vezetése és felügyelete alatt történt. A gondos szülők biztatásáért én most, életem alkonyán is a legnagyobb hálával emlékezem meg róluk. A tudás elemeit az apai háznál megízelítve, a tudományokat az akkori módszer szerint a székelyudvarhelyi anyaintézetben 14 évi folyam alatt bevégeztem. Miután a nyolcadik osztályban (logika) egy évig tanítóságot folytattam a papi szigorlatot kitűnő eredménnyel letettem.". A világosi fegyverletétel után különösen a Székelyföldnek azon a területein, nagyon figyelték a haladó szellemű lelkészeket, s mint ilyent, őt is meghurcolták. A Török János-féle összeesküvésben való részvétellel gyanúsították, s 16 hónapi vizsgálati fogság után 5 évi várfogságra ítélték. 1856. júniusában engedték szabadon. Alsósófalván a gyülekezetben 30 éven keresztül hirdette Isten Igéjét. Egyéniség, mély hite, emléke ma is közszájon forog a gyülekezet idősebb tagjainak körében.

   Dáné egyéniségének alapvonása a szigorúság és a lelkiismeretes pontosság volt. Üldözte a bűnözéseket, s különösen az ifjúságot igyekezett a tiszta erkölcs útjára vezérelni. Az ő segítségével szervezi Bálint József tanító a sófalvi legényegyletet, melynek tagjai fogadalmat tesznek, hogy soha nem káromkodnak, szeszes itallal mértéktelenül nem élnek. Lelkiismeretességének legszebb bizonyságai a gyülekezeti és egyházmegyei jegyzőkönyvek, melyeket, mint az udvarhelyi  egyházmegye főjegyzője 15 évig vezetett. Ezt a fontos tisztséget 1874-től 1889-ig viselte. Élete vége felé az alsósófalvi gyülekezetet nagy nyomorúság érte. Az 1892. évi nagy égéskor a templomot s a papilakot kivéve az egyházi épületek is mind elégnek a falu nagy részével együtt.

Népének vigasztalója, bátorítója és anyagi élete helyreállításának szervezője volt. Három évtizedig tartó komoly, szép munkássága után 1896. február 26.-án halt meg. Sírja a kiserdői temetőben van.

* Alsósófalva monográfiája 74. o.

Keresztes Lajos

   Keresztes Lajos született Alsósófalva, 1900. április 30., meghalt Budapest, 1978. augusztus 9., olimpiai bajnok birkózó.

   Talán már kevesen tudják a faluban, de a falu egy igazi olimpiai bajnok szülőfaluja is, amelyre nagyon büszke lehet. Bár a mob.hu honlapon azt olvashatjuk, hogy parajdi származású volt az immár 111 éve született Keresztes Lajos, igazából alsósófalvi, mely közigazgatásilag mai napig Parajdhoz tartozik.   

   Élettörténetét bárki elolvashatja a fenti linken ezért nem ismétlem ugyanazt. De kiemelném, hogy egész Európát bejárhatta ( 1921-től 1924-ig Svédországban, Finnországban, majd Németországban élt. . ), ami nagyon irigylésre méltó. Élete nem volt könnyű. Dönteni-e kellett a haza és a Németország közt. Döntésében szívére hallgatott és a hazáját választotta. Így lett többszörös magyar bajnok. 

Sporteredményei 

• olimpiai bajnok (1928)
• olimpiai 2. helyezett (1924)
• Európa-bajnok (1925)
• négyszeres magyar bajnok (egyéni: 1923, 1925 ; csapat: 1927, 1931)
• német bajnok (1925)

" Az élet egyetlen célja, hogy azok legyünk, akik vagyunk, és azzá legyünk, akik lehetünk. "


Ő azzá lett, aki akart lenni : jó sportoló, magyar példakép. Az aktív sportolástól 1928-ban vonult vissza. 1946-tól a Budapesti Vasas-ban edzősködött, legismertebb tanítványa a kétszeres olimpiai bajnok Kozma István.


Hasonló tartalom : Keresztes Lajos birkózó olimpiai bajnok gyászjelentése

Fülöp G. Dénes

 

 Fülöp G. Dénes különleges ember volt. Alsósófalván született, 1931-ben. Volt teológushallgató, rab a Duna-deltában, segédmunkás és lakatos. 1966 őszétől református lelkész. 1984-től nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze. Egész életét arra szánta, hogy az ige hirdetése mellett, hívei köré védőfalat építsen. 

  

  Január 21-én kísérték utolsó útjára Marosvásárhelyen a Vártemplom nyugalmazott lelkipásztorát, Fülöp G. Dénest. Bár nem lehettem jelen a temetésén, mint szülőfalujának nyugalmazott lelkésze lelkiismereti kötelességemnek érzem néhány gondolatmozaikot hozzátenni a lezárult, csodálatosan gazdag életműhöz, amely temetésekor bizonyára szép méltatást kapott.

    „Ama nemes harcot“ mely neki jutott osztályrészül, úgy küzdhette végig, hogy már az indulásnál, az alsósófalvi székely szülői hajlékban meglelte a mindenre erőt biztosító Erőforrást – a Jézus Krisztust. Erről minden találkozásunk alkalmával hálás öntudattal tudott visszaemlékezni. Ezek a találkozások jutnak most eszembe: ... röpke találkozások a Teológia falai között székely diákok társaságában a tervezgetések, az álmodozások idején, még a megfélemlítések és a nagy szenvedések előtt. Amikor azonban mindezek bekövetkeztek, amit Dávidnak jelentett a betlehemi Isai hajléka a kérkedő Góliát legyőzésében, azt jelentette Dénes részére is a szülői otthon. Így sorakozott fel azok közé „Akik imádkoztak üldözőikért“. 

... találkoztunk azután évtizedek múltán az alsósófalvi gyülekezetben, a szülői otthonban, lelkészlakon, templomban, Verőfény és Bogdán szép havasi mezőin. Ezek mind-mind a lelki és szellemi erővételnek áldott alkalmai voltak. ... utolsó találkozásunk Alsósófalva főterén a hősök emlékoszlopának megkoszorúzásánál volt 2003. szept.28-án a hálaadó napok alkalmával. Ott az Igét ő hirdette a 90. Zsoltár 15–16 verse alapján, majd a templomban emlékezett a többi emlékezővel együtt. Itt már észrevehetően látszott, hogy „tövis adatott az ő testébe“ is a nagy küzdelmek és szenvedések mezején, de elégnek bizonyult az ő számára  is az Isten szent kegyelme, hogy a neki adott álmokat valóra váltsa, a kapott  talentumokat kibontakoztathassa Isten dicsőségére és népe javára.