Következzék egy pár sor és pár képkocka a Sükösd Ferenc emléknap mozzanataiból. Az emléknap keretén belül került kihirdetésre a festő tiszteletére rendezett fotó- és irodalmi pályázat eredménye. Az alábbiakban szemezzünk egy párral a győztes alkotások közül.
Sükösd Ferenc lánypajtása voltam
Koszta Bettina, VIII. osztály
Már reggel izgatott voltam, mert délutánra vendégeket vártam, még pedig a 8. osztályt. Múlt héten felkerestek azzal, hogy megkérjenek, hogy meséljek Sükösd Feriről. Isten nyugtassa békében! Gyorsan sütöttem egy kis pánkót, hogy ha jönnek, tudjam rendesen fogadni.
Valamiért olyan lettem, mint egy kisgyermek karácsony előtt.
Két óra körül azon kaptam magam, hogy az ablaknál állok, s figyelem, hogy nem jönnek-e. Hát nem nevetséges? Itt vagyok 84 évesen, és olyan izgatott vagyok, mint egy kislány. Ha tudnák, hogy nekem Feri volt a ,,nagy Ő”…
Nemsoká érkeztek is, tíz diák jött, nem igazán ismertem őket, ezért megkértem, hogy mutatkozzanak be, és így a szüleik formájáról felismertem őket. Helyet foglaltak, megkínáltam pánkóval, majd belevágtam a mesélésbe. Elmeséltem, hogy Feri olyan ember volt, aki mindig ott segített, ahol csak tudott, ahol szükség volt rá. A tanító néninek is sokat segített fát vágni, amiért ételt és ruhákat kapott. Mi Ferivel szomszédok, osztálytársak voltunk, sőt még több is volt köztünk, mint barátság.
Meglepődtem, hogy milyen figyelmesen hallgattak, valahogy nem erre számítottam.
Ferivel sokáig titokban arról ábrándoztunk, hogy majd ha összeházasodunk hol fogunk lakni, és milyen állataink lesznek… miattam hányszor elszökött otthonról, de szerencsére nem voltak olyan szigorúak a szülei. Elmeséltem nekik, hogy mennyit sírtam Feri után, amikor családjával el kellett költözzenek. Viszont leveleztünk egymással, és gyakran hazalátogatott. Minden húsvétkor eljött meglocsolni, tartotta a hagyományt. Sokat táncoltunk együtt. Már a tánc sem volt olyan jó nélküle. Ő volt az egyik legjobb táncos, mindig engem kért fel… nagyon jó volt vele táncolni…
Aztán amikor 19 éves lettem, Kolozsvárra kerültem szolgálni. Ott volt ő is az egyetemen, sokat találkoztunk ott is, ám már nem lehettem az övé. Édesapámék már kiválasztották a jövendőbeli férjem. Neki ígértek, nem volt választásom…
És ekkor eszembe jutott, hogy egyszer küldött nekem egy festményt, amit ő készített nekem. Bementem a szobába, és a vitrinből elő is kotorásztam, kicsit elérzékenyültem a képet nézegetve, és mindenféle emlékek kavarogtak a fejembe…
A gyerekek szemei csillogtak, úgy tűnt tetszenek nekik az ilyen régi történetek.
Meghívtak az iskolába, ugyanis egy emléknapot szerveznek az iskola névadója, Sükösd Ferenc emlékére, de nekem csak Feri marad…
Drága Feri, túl korán elmentél…
Utóirat,
Ahogy Ő mondaná: Bözsike
***
Sükösd Ferenc pajtása voltam
Biró Boglárka, 8. osztály
Nem olyan rég fejeztük be az ebédet, s már neki is fogtunk karácsonyfát díszíteni. Énekeltünk, történetek meséltünk, mikor valaki kopogtatott. Kíváncsian néztük, ahogy a feleségem ajtót nyit, azon pedig meglepetésünkre a szomszédasszony lépett be. Hevesen kérte az elnézést, hogy ilyenkor zavar minket, de közölnie kellett a hírt: Sükösd Ferenc elhunyt.
Hogy a későbbiekben mit tett ehhez hozzá, nem tudnám felidézni. Egyidősöm halálhíre olyan hirtelen ért, hogy ha nem lett volna a közelben egy szék, biztos nem bírtam volna megállni a lábaimon. Hisz olyan fiatal volt, csupán 39 éves!
Csendre volt szükségem. Bementem a szobába, és beleültem a karosszékbe. Ahogy elmorzsoltam egy könnycseppet az arcomon, felvillant emlékezetembe legkedvesebb közös emlékünk.
Egy októberi délutánon volt. Kicsi táncot tartottunk osztálytársaimmal. Most rajtam volt a sor házigazdáskodni, a mi csűrünkbe gyűltünk össze. Már csak Ferit vártuk, s mikor megérkezett, mind tátott szájjal néztünk rá. Vadonatúj székelyruhát viselt, ahhoz hasonlót nem láttunk azelőtt. Tudtuk, hogy nagyon szegények voltak, ezért finoman érdeklődni kezdtünk, hogy honnan szerezte a gyönyörű viseletet. Azt mondta, tőle idősebb unokatestvérétől kapta ajándékba, aki hirtelen nagyon sokat nőtt, s egyszer sem tudta felvenni, de neki szerencsére pont jó volt.
Na de sok időnk nem volt bámészkodni, intettünk a zenészeknek, hogy húzzák rá, mi pedig nekifogtunk táncolni. Nagyon jó volt a hangulat, szokás szerint Feri volt a legügyesebb, jómagam is tőle próbáltam ellesni néhány mozdulatot.
Aztán jópár szám után kimentünk ketten az udvarra megpihenni, beszélgetni. Szóltam barátomnak, hogy várjon itt meg, bemegyek a házba, s hozok néhány poharat, hogy ihassunk egy kicsi vizet. Aznap jött meg az esős idő, az udvar tele volt pocsolyákkal és sárral. Én persze szórakozottságomban ezekre nem fordítottam nagy figyelmet, s egyszer csak azt éreztem, hogy megiramodik a föld a lábam alól, én pedig belecsattanok egy tócsába. Feri rémülten fordult felém, s indult volna a segítségemre, mikor egyszerre -puff! – ő is a sorsomra jutott. Székelyharisnyája és fehér ingje csupa sár lett, de minket ez már cseppet sem érdekelt, kitört belőlünk a kacagás. Igazi mélyről jövő nevetés volt az. Aztán mégiscsak felsegítettük egymást, s próbáltuk a pataknál lemosni magunkról a sarat, ahonnan csak bírtuk. Tudtuk, hogy ezért nem kis szidást fogunk kapni, s kaptunk is, főleg Feri, de akkor csak nevetni voltunk képesek.
Ezt rögtön egy másik reminiszcencia váltotta fel, sokkal szomorúbb. 1946 volt, mikor megjött a nagy szárazság. Szörnyen leszegényedett mindenki, s sok család rákényszerült, hogy gyerekét elküldje szolgálni. Feri is egy volt közülük. Egy ilyen kicsi tánc alkalmával jelentette be távozását, hogy egy héttel később Kibédre kell mennie szolgálni. Utazása előtti napon még eljött hozzám elköszönni. A búcsú volt a legnehezebb. Szorosan megöleltük egymást, s bár próbáltuk rejteni, mindketten sírtunk. Végignéztem a kapuból, amint elsétál, majd befordul a kanyarban.
Ahogy az emlék szertefoszlott, ismét a fehér falú szobában találtam magam. Nagyot sóhajtva megtöröltem a szemem, s felálltam, hogy visszainduljak a családomhoz. Amint kiléptem, a gyerekek nekikezdtek faggatásomnak:
-Apa, ki volt az a Sükösd Ferenc? Ismerted őt?
Mosolyra húzódott a szám, és nekifogtam a mesélésnek:
-Tudjátok, én Sükösd Ferenc pajtása voltam…
***
A varázsecset
Kuron Emese, 5. osztály
Volt egyszer egy festő, akinek olyan varázserejű ecsete volt, amivel ha valamit lefestett, rögtön valódi lett.
A festő nagyon segítőkész volt, és szeretett dolgozni is. Sokat festett, és amiket a festésből kapott odaajándékozta a barátainak, a falu lakóinak és a rászorúlóknak. Mindenki szerette őt, mégis sok irigye akadt. A festő szomorú volt emiatt, de mindent megtett annak érdekében, hogy ne irigykedjenek. Egyszer még a varázsecsetet is megpróbálta eltörni, mivel őt nagyon bántotta az emberek viselkedése. Viszont a varázsecsetet nem lehetett eltörni, mivel olyan fából faragták, ami törhetetlen volt. Az ecsetet sok más ember el akarta rabolni. A festőt ez már nagyon zavarta, olyannyira, hogy már nem volt kedve festeni sem.
Telt-múlt az idő, és a festő már nem szeretett festeni. Felesége lett és egy nagyon szép gyerekük született. Ahogy a gyerek nőtt, egyre jobban érdekelte az alkotás, de az apukája nem mesélt neki a varázsecsetről , mert nem akarta, hogy a falu népe a gyereket is kirekessze mint őt. A fiú sok dologban hasonlított az édesapjára. Nagyon segítőkész gyerek volt, emellett kíváncsi a világra. Sokat kérdezősködött a művészetről, az életről és az édesapja gyerekkoráról is. A festő elmesélte neki, milyen volt a fiatalkora, sőt még arról is mesélt, hogy ő is szeretett festeni, de az ecsetről egy szót sem szólt.
A gyerek észrevette, hogy valamit rejteget az apja, mert az arca mindig elszomorodott, mikor a festés került szóba. Sokat gondolkodott azon, hogyan tudná kideríteni. Lement hát az özvegy nagymamájához, hogy kitudakolja mit rejteget előle az apja. A nagymamájától nem tudott meg semmi fontos dolgot, ezért szomorúan elindult haza. Kezdte egészen elveszíteni a reményt, hogy megtudja mi lehet annyira fontos, amit ő nem tudhat meg. A gyerek nagyon szerette a könyveket is, ezért lement a falu könyvtárába, hogy kivegyen egy érdekes könyvet, amit már rég kinézett. A könyvtárban úgy döntött, hogy ott nekifog olvasni. Olvasott-olvasott, annyira belemerült, hogy délutánra már a könyv felénél tartott. Az olvasmánya egy gyerekről szólt, aki rátalált egy titkos alagútra.
Annyit olvasott, hogy ráesteledett, így hazament. Másnap reggel korán kelt, és elment a nagymamájához még egyszer szerencsét próbálni. A nagymamája végül beadta a derekát, és elárulta neki, hogy az apukájának volt egy varázsecsete, amivel ha valamit lefestett, igazivá vált. A gyerek nagyon ledöbbent azon, amit a nagymamája elmesélt.
-Megkeresem!- gondolta magában.
Hirtelen eszébe jutott a könyv, amit olvasott.
-Hm...a könyvben: a gyerek a könyvespolcon keresztül ment át a titkos alagútba.
A festő fia hazament, és ugyanúgy mint a regényben, kinyitotta a titkos alagút ajtaját. Érdekes volt, mert az alagútban sehol egy pókháló nem volt, ezért a gyerek tudta, hogy valaki rendszeresen bemegy oda. Emiatt a fiú nem is félt, csak ment a sötét folyosón. Ahogy ment, rátalált egy kicsi ládára. Kicsi volt a ládikó, pont egy ecset elfért benne. Kinyitotta a ládát, amiben megtalálta az ecsetet. Csakúgy ragyogott, ahogy kinyitotta a ládát , mint egy igazi gyémánt. Az apukájának még ugyan félt elmondani, de mikor kiért a titkos helyről, egyből nekilátott festeni. Amiket festett mind jó célokra fordította, volt olyan, hogy új lábat rajzolt egy sérült gyereknek. Az emberek rájöttek arra, hogy ez az ecset mindenkié, és bármikor lefest bármit a fiú, ha megkérik.
Az emberek ezután már nem irigykedtek, hanem szerették, és felnéztek rá, a falu jótevőjének szólították.
***
***
