2011. december 10., szombat

Beszélgetések Petrás Laci bácsival - 1 rész

   Petrás László született 1927 feb. 27.-én és zenész emberként élte le életét. Szinte hihetetlen, hogy milyen boldogan és megelégedéssel beszélt az életéről, főként a zenészi tevékenységéről, és látszott rajta, hogy jólesik, hogy megoszthatja másokkal az élményeit.

   Árva gyerek volt és Énlakára került szolgálni, ahol négy évet, 1946-tól 1949-ig  töltött egészen, míg be kellett vonulni a katonasághoz. Énlakán se unatkozott, mert a munka mellett helyet adott a kultúrának, tagja volt a helyi színjátszó csoportnak, amely 25 tagból állt. Énlakának énekkara is volt,  amely 60 tagból állt. Amelyre szívesen emlékszik az, a János vitéz színdarab volt, amelyben Laci bácsi a János vitéz gazdája szerepét alakította és hatalmas sikerrel járt a fellépésük, mivel akkoriban a nép nem a tv előtt ült, hanem mindenki kicsitől nagyig boldogan ment egy-egy ilyen előadást megnézni.

Hogyan lett Laci bácsiból zenész? – kérdésemre érdekes választ kaptam.

   Hát az úgy volt, mikor bevitték katonának 1949-ben Brăilára első héten megkérdezte egy tiszt, hogy ki tud zenélni. Jó páran jelentkeztünk, főként cigányok, pedig én azelőtt csak furulyán meg citerán játszadoztam, de azt is csak hallás után. Azt viszont már tudtam, hogy jó a zenehallásom. Na ott próbára tett a tiszt, hogy eljátszott egy dallamot előttünk és mi vissza kellett dúdoljuk. Az egész közül ketten tudtuk jól csinálni: - én és egy bukaresti fiú. Fel is írták a nevünket. De én csak azért jelentkeztem, hogy tudok zenélni, hogy gondoltam így megszabadulok a nehéz katonai gyakorlattól. De pont úgy kellett gyakorlatozzak, mint a többi katona. S mikor már azt gondoltuk, hogy kár volt jelentkezni, hat hónap után szólt a tiszt kettőnknek, hogy készüljünk, mert áthelyeznek. Kérdeztük, hogy hova, miért. Zeneiskolába Nagybányára.

   Itt kezdődött egy új élet az akkor 22 éves Petrás László számára, aki büszkén meséli, hogy a kottaismeret elsajátításában az elsők közt járt, és hamar felfigyeltek rá és megszerették. Mert kottájából is és hallás után is bármit eltudott játszani. Ezért hamar tovább jutott – Szászvárosra, ahol még jobban gyarapíthatta tudományát egész a katonaság végéig. 

  Milyen hangszeren játszott?

   Először klarinét, majd szaxofon. Mert később, mikor már lakodalomban zenéltem, mindkettőt vittem, mert a népi zenéhez klarinét kellet, a könnyűzenét (tangót, dzsesszt) szaxofonon játszottam.

   Milyen alkalmakon, ünnepeken zenéltek?

   A katonaság után három évig minden évben jártunk az alföldre (Kibéd, Balavásár, Egrestő) szőlőszüretre. 
Ezeken a szüreteken a szőlősben is folyt a vígélet, mert a lányok szedték a szőlőt, míg a legények ittak, énekeltek, mi pedig zenéltünk. Mikor a szőlősben elértek egy-egy tisztásra, a nők abba hagyták a munkát, összegyűltek a tisztásra, és ropjad a táncot. Egyet jól táncoltak, utána meg vissza szőlőt szedni énekelve. Este pedig bál. Nekünk a fizetés a zenélésért egy-egy veder must volt. Annyi mustot összegyűjtöttünk, hogy végül még hordót is adtak, azzal hoztuk haza. Akkoriban itt a faluban nem termeltek szőlőt bor készítésre. Mikor kiforrt a bor elosztottuk. Itt a faluban minden vasárnap bál volt. Sokat zenéltünk a régi táncteremben és miután felépült a mostani kultúr, ott tartották a bálokat (szüretibál, farsangibál).

   Az akkori bálokba sokan jártak, a fiatalságnak ott volt az alkalma a találkozásokra, szórakozásra, és ismerkedésre. Ha a bálban, a legény felakart kérni táncolni egy lányt, és visszautasította, akkor azt a lányt „kimuzsikálták”. Ez azt jelenti, hogy a legény oda ment a zenészekhez, ők a zenélést abba hagyták, és a legény kikiálltotta, hogy „Egy lány a teremből menjen ki”. És az a lány tudta, hogy neki szól, és jobb volt ha kiment szó nélkül, mert ha vette a bátorságot, és mégse ment ki, akkor a legény odament és mindenki láttára kivezette a bálból. És az nagy szégyen volt. Volt amikor egy legény éjjeli zenét adott egy lánynak és az nem fogadta ami abból állt volna, hogy fényt gyújtson az ablakon, akkor utána kicsúfolták:

„Amíg hozzád jártam babám, 
Mindig álmos voltál, 
Szóltam hozzád 
De te csak mindig haragudtál. 
Már ezután babám kialudhatod magadot, 
Nem ölelem át vékony karcsú derekadot.” 

Lejegyezte Molnár Anna, elmesélte Petrás László született 1927 feb. 27.-én.
Ajánlott tartalom : Beszélgetések Petrás Laci bácsival - 2 rész