2011. december 11., vasárnap

Beszélgetések Petrás Laci bácsival - 2 rész

Még milyen szórakozási lehetőségek voltak? 

   Jártak fonóba és ott is a kézimunka mellett énekeltek meg játszódtak. Ilyen játék az ajtóra hívás. Volt a játékban egy hajtólegény, aki nadrág szíjat tartott a kezében. Egy lány odament az ajtóhoz, az megintette a hajtólegénynek, hogy melyik legény akarja kihívni és a hajtólegény a szíjúval rásuhintott arra a legényre, az oda kellett menjen a lányhoz s csókot kellett adjon ha tetszett ha nem. Úgyis volt, hogy az egyik legény elakarta cserélni a lányt a másikéval és az ha nem adta volt egy ítélő bíró és az megítélte, hogy az a legény hány tenyerest kapjon a szíjúból, amiért nem adta oda a lányt. 

Milyen dalokat énekeltek a fonóba? 

„ A fonóban szól egy nóta, jaj de réges-régen hallgatom, 
Eszembe jut árvaságom, rég elvesztett boldogságom siratom, 
Daloljatok csak még egyet, bánatosat keserveset s utolsót, 
Engem anyám ne sirasson, bús fiának csináltasson koporsót.” 

Egy másik dal: 

„Házunk előtt van egy magas almafa 
Tetejében van egy szép piros alma, 
Azt az almát száz felé el lehet vágni 
Jaj de nehéz igaz szeretőt találni. ” 

Milyen nótákat húztak a bálokban? 

Többnyire csak csárdást, mert ha elvétve húztak egy keringőt, már a legények odakiabáltak, hogy „húzzátok már be ezt a falramászós nótát”. A legények a csárdást szerették, meg a katonadalokat, bányászdalokat, mint pl.: 

„Bányászlegény jól megrakd a csillét 
Az hoz neked igaz jó szerencsét. 
Bemegy a bányába, Villog a csákánya 
Barna kislány büszkén tekint rája.” 

Milyenek voltak a lakodalmak? 

   Régebb házaknál tartották a lakodalmat, bent a házban megebédeltek, utána kinn a csűrbe táncoltak, de éjfélkor már vége volt. Azzal a nótával indult a lakodalom, hogy „Lakodalom van a mi utcánkba...” 

Temetéseken is zenélt?

   Igen, mivel tagja voltam a parajdi fúvós zenekarnak is (1962-1984). Ezért gyakran kellett temetéseken is zenélni, főleg ha bányász halt meg, vagy egy bányásznak a felesége, de más temetésekre is megfogadtak volt néha. 

   Ilyenkor a halottas háztól a temetőig egyházi énekeket húztunk, és kint a temetőben miután véget ért a szertartás egy-két világéneket is elhúztunk. 

Ha bányász halt meg akkor először a bányászhimnuszt fújtuk el:

„Szerencse fel, szerencse fel, 
Ilyen a bányász élete.”

Gyakori volt az az ének, hogy: „Kék nefelejcs virágzik a tó parton”. Vagy még az is hogy: 

„Ha meghalok kivisznek a gyászos temetőbe, 
Dobjatok egy nyíló rózsát sírom fenekére, 
Legalább a sötét sírban legyen rózsás álmom 
Mert én nekem itt a földön nem volt boldogságom” 

Mit tud a falu kulturális életének múltjáról? 

  Volt az iskolában egy tanítónő, Domokos Ida, ő tanította a gyerekeket táncolni és Kiss Sándor tanító a zenét szerettette meg a fiatalokkal, majd később a Kiss Sándor felesége átvette a gyerekek tánctanítását. 
Nagyon szép idők voltak azok, sokat jártunk táncversenyekre, sok kedves emlék maradt. Volt a :
  • falusi táncverseny 
  •  a körzeti (ez Felsősófalván) 
  •  a megyei (az Székelyudvarhelyen) 
  •  és még az országos döntőbe is eljutottunk. 
   Emlékszek egyszer Erdőszentgyörgyön szólóban zenéltem és I. díjat nyertem. Kaptam jutalomba egy rend ruhát. De ezen kívül sok oklevelet, diplomát gyűjtöttünk

Hányan zenéltek a csoportban?

   Először hárman voltunk, majd felszaporodott a zenekarunk hat személyre. 

Melyik a kedvenc nótája Laci bácsinak? 

   Mindegyik. Én mindent szerettem játszani, igaz, hogy már sok dal szövegét elfelejtettem, mert mivel fúvós hangszerrel játszódtam, a dallamra összpontosítottam, nem volt lehetőségem, hogy énekeljem is a szöveget közben, mint például egy harmonikás. ( De azért végül csak kibökte kicsit hamiskásan, hogy : ) Azt szerettem nagyon, hogy: 

„Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki, 
Ahogy én csókollak, nem csókol úgy senki.” 

  Megbánta-e, hogy zenész lett? 

  Nem! Soha! –mondta határozottan- Mindig szerettem és tudja miért? Mert én voltam a legjobb abban az időben. Úgy elméletben, mint a zenében. Kellett vizsgákra járni és a kottaismeretben én voltam a legjobb, ezért amikor már hivatásos zenészek voltunk a hétvégi bálok alkalmával, nekem volt a legmagasabb órabérem. 

Volt-e olyan alkalom a zenészi körútjai sorsán, hogy valahol bajba került vagy esetleg elkergessék? 

  Soha! Mindig mindenütt szeretettel fogadtak, szerették a zenénket. 

Örökölte-e valakitől a zenészi tehetségét?

  Nem, senkitől, én véletlen és a jó hallásomnak köszönhetően lettem zenész, de boldog vagyok, hogy tőlem örökölték, mert a fiam jelenleg ifj. Pétrás László szintén zenész. Neki adtam a hangszereimet is, mert én már meggyengültem, ugyanis a fúvós hangszerekhez jó tüdő és erős száj kell, és tudja egyszer minden elfogy, ahogy a nóta is mondja, hogy: 

„Minden elmúlik egyszer, 
Minden a végire ér 
Minden december új májust ígér.” 

Lejegyezte Molnár Anna, elmesélte Petrás László született 1927 feb. 27.-én.