2011. szeptember 8., csütörtök

Szegénység háborús időkben

   A háborúkor is az uramat koncetrálra hívtak. S vitték el. Mi mindent betakarítottunk apósommal. Mi örökké mentünk apósommal s mindent összetakarítottunk. Apósom örökké csak zsörtölődött, hogy egyik lábam a koporsóba s örökké kell menjek. De mentünk.

  Örökké kellett a karót vigyem az aratáshoz, mert sajnálta a lovat befogni. Én kellett kalongyáljak is. 22 kalongya lett s nem volt egy karó se. De ekkor már mezítláb jártam, mert a vüselős lábbelim már sértette a lábam, úgy elhasználtam. A lábaim olyanok voltak, hogy tiszta seb fel térdig. 

   Lementem a patikushoz, Wéber Andráshoz. De az süket volt. Olyan süket volt, hogy a felesége csak tátogtatot neki, nem is adott ki hangokat. Valahogy elmagyaráztam, hogy mi bajom. Nem adott semmit, mert már be volt fertőzve. Azt mondta, hogy kell legyen katonaorvos valamelyik közeli faluban, s azzal vizsgáltassam meg, s vigyek receptet s akkor ad. Én hazamentem s sírtam anyósomnak. Majd befásliztuk de a fáslit ha keményen raktuk szorított, hanem eset le. Nehezen de meggyógyultak a lábaim.

Elmesélte Biró Erzsébet született Kacsó Erzsébet 1920. január 17-én.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése